Hidrológiai Közlöny, 2020 (100. évfolyam)
2020 / 1. szám
34 Hidrológiai Közlöny 2020. 100. évf. 1. sz. Kormánya 9170/1948 sz. rendeletében utasította a Hivatalt, hogy „készítse el az ország ivóvízellátásának és az ezzel kapcsolatos csatornázásnak munkatervét!” A fejlesztési munkaterv rövid idő alatt (1948. november 20. és december 11. között) elkészült, melyet azután széles körben egyeztettek és megvitattak. Az anyag legfontosabb része az adott időponthoz tartozó állapot rögzítése volt (6. ábra), mely kiindulási alapként szolgált a tervezett fejlesztési program meghatározásához. 6. ábra. Magyarország csatornázottsága a II. világháború után Figure 6. Sewerage situation of Hungary after the World War II Az anyag négy fejlesztési kategóriát jelölt meg, melyben első helyen az iparosodott területek ivóvíz ellátása szerepelt. Ide idézve az egész programra is jellemző első, legfontosabbnak tekintett pontját: „A rendszeresen el nem látott ipari és bánya lakótelepek, ipari és bánya jellegű városok (községek). Olyan egyéb jellegű települések, melyek zári közmű nélkül ivóvízzel el nem láthatók, tiszántúli súlyponttal. Állami birtokok, mezőgazdasági termelőszövetkezetek vezetékes ivóvízellátása. ” Belátható, hogy a program továbbra sem a csatornázást helyezte előtérbe. A vízellátási és csatornázási ágazat közötti különbség (az un. közmű olló), mely a század elején is megmutatkozott, az ötvenes-hatvanas közepén pedig kimondhatatlanul magas mértékre (40-42 %-ra) emelkedett. A kevéske hálózatokon összegyűlt szennyvíz tisztítás nélkül folyt a befogadókba. A magántulajdon fokozatos állami tulajdonba vétele előtérbe került a vízi közművek esetében is. A kisebb, felszereltségükben gyengébb szolgáltatókat egységesen Megyei Vízmű rendszerbe sorolták, míg öt „rangosabb” város (Miskolc, Debrecen, Pécs, Szeged, Sopron), valamint Budapest két nagyobb szervezete) önállóságot harcolt ki magának. A későbbiekben az ország számos területén, ahol megfelelő mennyiségű és minőségű víz nem állt rendelkezésre, öt állami tulajdonú un. „térségi vízkiegyenlítő rendszert” hoztak létre. Ezek a Regionális Vízmű néven létrehozott - későbbiekben RV-k - az ivóvíz szolgáltatás mellett - ahol csatornahálózat is volt, az azzal kapcsolatos szolgáltatást is felvállalták. Az 1960-as évek közepétől a települési vízszolgáltatást összesen 33 vízmű vállalat végezte, melyek egyben az egész országot lefedték. A műszaki és gazdasági felügyeletet az 1953-ban létrehozott Országos Vízügyi Főigazgatóság 1968-as átszervezése után egységesen az államtitkársági jogkörrel felhatalmazott Országos Vízügyi Hivatal látta el. Változás történt a szakmai gondolkodásban is. A Magyar Hidrológiai Társaság (MHT) 1949-ben Szegeden megtartott Vándorgyűlésén újszerű gondolatként felmerült a „természetes vizeink védelmének” időszerű kérdése. Ezzel kapcsolatban a korszak prominensei „Szennyvíz Bizottságot” hoztak létre, melyet 1952-ben a Társaság Elnöksége a Vízellátási Szakosztályhoz csatolta, majd 1953. január 1 -el hivatalosan is megalakult a mintegy 70 főt magába tömörítő önálló „Szennyvíz Szakosztály”. E szakmai összefogás hamarosan kovásza lett a szennyvizes előrelépés tudatos fejlesztésének. Egyaránt szolgált tudományos ismeretterjesztésként és iskolaként. Az előadók kezdetben főleg kutatók, egyetemi oktatók voltak, majd később a megalakult állami szaktervező cégek vezető mérnökei, továbbá a műszaki fejlesztésben élenjáró nagyobb üzemeltető cégek munkatársai, elsőként említve a Fővárosi Csatornázási Müveket. A korra jellemző volt, hogy minden tárca háttér intézményként létrehozta a maga tervező intézetét. A települési vízgazdálkodás területén kezdetben vezető szerepet töltött be az Építésügyi Minisztérium által létrehozott, mintegy kétezer főt foglalkoztató MÉLYÉPTERV, melyhez később felzárkózott az ugyan csak bő ezer főt megába foglaló VIZITERV. E két nagy tervező vállalat valójában uralta a hazai település vízgazdálkodás tervezői hátterét. A háttér intézmények kialakítási folyamata folytatódott azzal, hogy a megyék és a városok is hasonló profillal alakítottak ki intézeteket, és végül 53 tervező intézet működött meglehetős szakmai szint különbözettél. Ezen intézetek számára különösen fontos volt az MHT nyújtotta szakmai „továbbképzés”. Első időszakban a szakosztályi előadó üléseken a szennyvíz összetétele és a kisműtárgyak - oldó medencék, uszadék fogók, rácsok stb. - volt a téma. A programok között országos konferenciák is szerepeltek, ahol a vendéglátó városok szennyvíztisztítási megoldásait ismertették és vitatták meg a résztvevők. Sikeresek voltak a külföldi tanulmányutak, ahol egyrészt látni lehetett hol járnak a tisztítási folyamatokkal, milyen újszerű gépeik vannak, és persze okulni lehetett a tapasztalt hiányosságokból. A háborút követő években különösen a németeket egyes kutatási területeken korlátozták, így azok az akkor semlegesnek számító „környezeti-, vízzel kapcsolatos” témák felé fordultak. Az európai vízzel kapcsolatos kutatási témák időrendjét a l.ábra mutatja.
