Hidrológiai Közlöny, 2020 (100. évfolyam)
2020 / 4. szám
Kozák Péter: Gondolatok a síkvidéki vízgyűjtők összegyülekezési folyamatairól I. 37 lízis fontosságára. Vizsgálatai alapján megállapította (Vágás 2003), hogy a belvíz elvezetésében meghatározó szerepe van a tározásnak, hiszen a belvízi lefolyás hullámok formájában jelenik, azonban az elvezető rendszert "csak" egy elméleti elvezetési érték biztosítására méretezték. A terhelés és az elvezetési kapacitás különbségét képező vízmennyiséget tározni szükséges. Az elvezető rendszer véges kapacitásai miatti tározási kényszer kielégítése azonban tudatos "vízgyűjtő-gazda" szemlélettel kell(ene) meghatározni, azok "ott tározódjanak, ahol a mérnök akarja, és ne ott, ahol azt a maga szétterülő belvíz akarja". Természetesen ezen megközelítés a mindenkori természeti és antropogén adottságok függvényében értendő. Rámutatott azon ellentmondásra, hogy a belvízelvezetéssel kapcsolatos szabványok túlzottan merevek és teljesíthetetlen követelményeket támasztanak, hiszen az azokban rögzített elvezetési idők nem teljesíthetők azokban a belvízi helyzetekben amikor több hullámban érkező belvízi hullámok futnak össze. A BELVÍZHOZAM MEGHATÁROZÁSÁRA SZOLGÁLÓ GYAKORLATI ELJÁRÁSOK Ahhoz, hogy a belvízképződési elméletek gyakorlatba történő átemeléséről képet lehessen alkotni át kell tekinteni a belvízhozamok számítására vonatkozó eljárásokat is. A fenti elméleti megközelítések alapján számos méretezési eljárás került kifejlesztésre, amelyek felhasználásával az elvezető rendszerek hidrológiai és az azokhoz kapcsolódó hidraulikai vizsgálatok elvégezhetők. A méretezési eljárások megalkotásával számos szakmai műhely foglalkozott. Az 1990-es évektől Pálfai Imre által irányított szakértői csoport végezte a belvízi jelenségekkel összefüggő méretezésekkel kapcsolatos kutatásokat. A tanulmány további részeiben ezen módszerek kerülnek ismertetésre (Pálfai 1986). A mértékadó vagy elvezetendő belvízhozam meghatározására az alábbi eljárások használatosak: • Összegyülekezési elmélet (1932, 1942, 1955, 1956) • Becsléses módszer (1954) • Tapasztalati módszer (1971) • Gazdaságossági módszer (1960) • Vízháztartási módszer (1966-1970) • Mintaöblözetek mért adatain alapuló módszer (1984) • Belvízi tájegységek mért adatain alapuló módszer (1966). Az összegyülekezési elmélet alapján a fajlagos vízhozamot az összegyülekezési idővel azonos időtartamú csapadékból számítjuk. A lefolyó víz azonban nincs folyamatos mozgásban hanem tározódik, ezért a csapadéknak nem az elméleti összegyülekezési idő alatti levezetését irányozzák elő, hanem a tűrési idővel növelt időt veszik alapul. A lefolyásra kerülő fajlagos vízhozam: q=qc+qs+qr (5) ahol: qc - csapadékból lefolyásra kerülő vízhozam qc= 1 l,57a*h/T+t (1/s/km2) ahol: a: lefolyási tényező, és = ai (domborzati) +a2 (növényborítottsági) +a3 (talajtól) függő állandók (táblázatokból) h: adott előfordulási valószínűségű, az összegyülekezési idővel azonos idejű csapadék (mm), T: összegyülekezési idő (d), t: tározódási, tűrési idő (d) qs - talajvízből és fakadóvízből lefolyásra kerülő vízhozam, mely nomogrammok alapján határozható meg. qr - egyéb felszín alatti hozzáfolyásokból keletkező terhelések, melyek értékeit tapasztalati úton kidolgozott segédletekből állíthatók elő. Síkvidéken a módszer csak módosításokkal alkalmazható, mert az összegyülekezés nem zavartalanul, hanem elsősorban antropogén beavatkozások következtében megy végbe. A becsléses módszer a vízgyűjtő téli félévének csapadék összege, a felszíni vízgyűjtő terület nagysága és alakja, talaj adottságai, felszínjellemzői, illetve a talajvízszint általános helyzete alapján, határoz meg fajlagos lefolyási értékeket. Az eljárás 600 mm-nél kevesebb csapakékösszeggel rendelkező területek esetében közvetlenül, míg ennél nagyobb csapadékösszeggel rendelkező vízgyűjtők esetében közvetve alkalmazható. A tapasztalati módszer Magyarország valamennyi belvízrendszerére határozta meg a fejlesztések szükséges mértékét, a kiépítendő fajlagos vízszállítást. A kiépítési értékek meghatározása során az elméleti eljárásokkal meghatározott értékeket helyi gyakorlati szakemberek tapasztalatai alapján szükség szerint korrigálták. Az eljárás kidolgozása óta (1971) a síkvidéki vízgyűjtők egészére kiterjedő országos vizsgálat nem készült. A zazdasázossázi módszer (1960) a belvíz okozta terméskiesések és különféle kiépítésű rendszerek beruházási és működtetési költségeinek összehasonlításával határozta meg az optimális fajlagos vízhozamot. Az eredmények felhasználásával grafikus segédlet került összeállításra, amelyről a gazdaságosnak tekintett fajlagos kiépítés — 50 km2-nél nagyobb vízgyűjtő esetében — egyetlen paraméter, az ún. tál aj kötöttségi mutató függvényében meghatározható. Kisebb vízgyűjtők esetében korrekció alkalmazása szükséges. A belvízi táiezvsézek mért adatain alapuló módszer a mértékadó belvízhozamot a lefolyásban és az elöntésben tározódott víz összegéből határozta meg. A méretezés alapja a vízgyűjtő legnagyobb napi mért lefolyás értékéből indult ki, melyet megnövelt a prognosztizált fejlesztések miatt lefolyás növekménnyel. Ezen éves értékek adatsorából határozta meg a tervezés számára mértékadó valószínűségű vízhozamot. Amennyiben nem álltak rendelkezésre vízgyűjtő szintű adatok, úgy a belvízi tájegységi adatokból kerültek -korrekciós tényezők alkalmazásával- leképezésre a vízgyűjtő lefolyási adatai. A mintaöblözetek mért adatain alapuló módszer (1984) a kondorosvölgyi minta vízgyűjtő adatai alapján meghatározott értékek alapján határozta meg a lefolyás fajlagos értékét a vízgyűjtő talaj adottságai függvényében.
