Hidrológiai Közlöny, 2019 (99. évfolyam)
2019 / 1. szám
Ijjas István: Lehet-e integrált vízgazdálkodás intézményi integráció nélkül? 7 Vízgazdálkodásunk műszaki erősségei a 90-es évek második felében: • Több mint százéves vízrajzi megfigyelő rendszer (vízrajzi szolgálat), vízrajzi atlaszok, monográfiák, évkönyvek, vízkészlet-gazdálkodási és vízminőségi évkönyvek, adatbázisok; • Az ország területének csaknem a felét az elöntés, illetve a vízborítás ellen védő jól kiépített és működtetett árvízvédelmi és belvízelvezető rendszerek; • Az ország szinte teljes lakosságát ivóvízzel ellátó vízellátó rendszerek; • A lakosság mintegy felétől a szennyvizeket összegyűjtő csatornahálózat és az összegyűjtött szennyvizek felét megtisztító szennyvíztisztító telepek; • Nagy ipari vízellátó és szennyvíz-kezelő müvek; • Jelentős területek öntözővíz biztosítására alkalmas, kiépített öntöző főmű kapacitás; • A szabadidő eltöltési szempontból legjelentősebb tavak - a Balaton és a Velencei-tó - vízmennyiség (vízszint) szabályozását megoldó rendszerek; • A Balaton vízminőség szabályozását jelentős mértékben - igaz, hogy még nem teljesen - megoldó rendszer; • Számos jó állapotban lévő, megfelelően védett, különlegesen értékes vízi élőhely. Vízgazdálkodásunk intézményrendszerének erősségei a 90-es évek második felében: • A vízgazdálkodás jelentős történelmi múltja: több mint százötven éves hagyományú vízgazdálkodási társulatok, több mint ötven éves vízgazdálkodási igazgatási szervezet; • Elsősorban az árvízvédelem követelményei következtében kialakult, hierarchikus és a hierarchia minden szintjén nagyon jól szervezett vízügyi igazgatási szervezet; • Több mint száztíz éves múltú, a követelmények változásával párhuzamosan fejlesztett vízügyi törvény; • A vízépítési és vízgazdálkodási szabványosítás és szabályozás jelentős hagyományai; • A vízügyi igazgatástól (engedélyezéstől) különválasztott vízépítési tervezési és építési rendszer; • Vízgazdálkodási tervezés és kerettervezés, vízügyi politika és stratégia alkotás több évtizedes hagyományai; • Hagyományosan jó és aktív nemzetközi vízgazdálkodási kapcsolatok és részvétel nemzetközi egyezményekben; • Magyar szakemberek aktív részvétele, több esetben vezető szerepe nemzetközi vízgazdálkodási szervezetekben; • Vízgazdálkodással foglalkozó aktív nemzeti szakmai és tudományos szervezetek, • Neves vízgazdálkodási kutatóintézetek és oktatási intézmények, gazdag vízgazdálkodási szakirodalom, gazdag kutatási-fejlesztési tapasztalatok; • Vízgyűjtő szemlélet alkalmazásának jelentős hagyományai, erre épülő vízügyi igazgatási rendszer; • A piac-orientált szabályozó eszköztár bővülése, az érvényesüléshez szükséges feltételek biztosítása (megfelelő szintű díjak, bírságok és hatékony ellenőrzési rendszer); • Jól képzett vízgazdálkodási szakemberek, nemzetközi szinten is színvonalasnak tekinthető vízgazdálkodási képzés és továbbképzés. Vízgazdálkodásunk műszaki gyengeségei a 90-es évek második felében: • Igen szélesre nyílt a vízellátás-csatornázási „olló”, valamint a csatornázás-szennyvíztisztítási „olló” (a csatornázás sokkal lassabban fejlődött, mint a vízellátás, és a szennyvíztisztítás fejlődése is jelentős mértékben elmaradt a csatornázástól); • „Időzített vegyi bombák” voltak Magyarországon. A vízfolyások, csatornák, tározók és tavak szenynyezett fenék-iszapjának kotrása és az iszap megfelelő kezelése és elhelyezése nem volt megoldott. • Jelentős hatást gyakoroltak a vizek minőségére a nem-pontszerű szennyezések, azonban ennek mértékét, a kialakuló folyamatokat és szabályozásuk lehetőségeit nem kellően ismertük. • Nem volt elegendő fedezet az árvízvédelmi és belvízelvezető rendszerek karbantartására, így a kiépített művek védőképessége csökkent; • A természetes vizekhez való ún. „közhozzáférési” lehetőség korlátozott volt és a vízpartok szabadidő eltöltésre történő hasznosításához szükséges infrastruktúra is hiányzott. A vízpartok sok helyen roncsoltak voltak, a vízparti tájak értéke lecsökkent. Vízgazdálkodásunk intézményi problémái a 90-es évek második felében: • Megoldatlan volt a Bős-Nagymarosi Vízlépcső Rendszerrel kapcsolatban kialakult szlovák-magyar nemzetközi konfliktus, ami rontotta a magyar vízgazdálkodás hazai és nemzetközi hírnevét és elterelte a figyelmet sok súlyos vízgazdálkodási probléma megoldatlanságáról; • A vízügyi államigazgatási feladatok tárcák közötti megosztottságából, átfedéseiből, illetve fehér foltjaiból adódóan (például vízmennyiségi és vízminőségi problémák szétválasztása) a vízgazdálkodási feladatok ellátásában zavarok voltak; • A privatizáció és a decentralizáció során elkövetett hibák. Természetvédelmi területeket adtak magántulajdonba; a csatornák menti területeknek új gazdái voltak és az új tulajdonosok mezőgazdasági és vízgazdálkodási szakmai felkészültsége sok esetben nem volt megfelelő színvonalú; a korábbi tanácsi vízművek a települések tulajdonába kerültek és a szétaprózódottság következtében több vízműnél nem volt megfelelő a szakmai színvonal; ipari üzemek mentek tönkre, nem lehetett számon kérni rajtuk az okozott környezeti károk megszüntetését stb.; • Nehéz volt az integráció: a gazdasági szektorok egy részének nem volt, vagy csak akkor készült a hoszszabb távú fejlesztési koncepciója, csak akkor készültek az új követelményeknek megfelelő területfejlesztési tervek, amelyek megalapozhatták a vízgazdálkodási tervezést; • Nem volt elég pénz vízgazdálkodási kutatásokra és számos vízgazdálkodási alapfeladat ellátására sem; • A társadalom igényt tartott arra, hogy beleszóljon a vízgazdálkodási döntésekbe, lelassított, megakadályozott vízgazdálkodási tevékenységeket akkor, ha
