Hidrológiai Közlöny, 2014 (94. évfolyam)
2014 / 4. szám - Bezdán Mária: Földárja és szikesedés a Duna-Tisza közén
Bezdán M: Földárja és szikesedés a Duna-Tisza közén 59 1. ábra: Az „Alföldi-tó " a legnagyobb (A) és apliocén végi legkisebb (B) kiterjedés idején (in: Mezősi 2011, Borsy 1991 szerint) A folyók közben egyre hosszabbak lettek, a maguk által hozott, és lerakott hordalékon folytatva kanyargós útjukat (Czaya, 1981). A hordalék milyensége a folyók kialakulásának helyétől függően eltérő szemcseméretű volt, és ez változott is, attól függően, hogy a folyók mederalakító munkája révén éppen milyen mederanyaggal kerültek kapcsolatba. A Kárpát—medence egykori tengere a sok hordaléktól szép lassan feltöltődött. A különböző fajtájú hordalékok különböző rétegekben egymást váltogatva és átfedve alakultak ki (Mártonná, 1995; Har- tai, 2005), nagy mennyiségű vizet beraktározva. A növényi és állati eredetű maradványok szintén a rétegek között a medencére jellemző földgáz és kőolaj alapanyagául szolgáltak. Az Alföld egységét a geológiai negyedkor második felében a Duna-Tisza köze és a Nyírség homokvidék kiemelkedése és vele egy időben a déli és középső rész megsüllyedése hozta létre. Ugyanazok a kőzetek, amelyek a Magyar Középhegységben a felszínen vannak, az Alföld belsejében 1500-3000 m mélységbe süllyedtek. A süllyedés folyamatának lelassulásával a nagy tó lassan feltöltődött és mocsaras árterületté alakult át. A süllyedés és emelkedés közben kialakult törésvonalak szabják meg a folyók futását. A Tisza ekkor alakult ki az északi perem folyóinak összekapcsolódásából (Borsy, 1989; Félegyházi, et al., 2003), és az azok által feltöltött síkságon kereste a közös kiutat déli irányban, ahol a síksági folyosó vége a legjobban megsüllyedt. (Rónai, 1956; Rónai, 1972). A Tisza geológiai értelemben fiatal, mert kora a- lig több mint tízezer év (Gábris & Nádor, 2007; Thamó- Bozsó, et al., 2007). A Duna-Tisza köze terjedelmes szerkezeti lépcső a Dunántúl pannóniai táblája és a Tiszántúl mélyre süllyedt medencealjzata között (Rónai, 1985). A földtani térképezés (Szerk.: Balogh, et al., 1958), a szénhidrogén kutatások felhasználásával (Bállá, 1965; Csiky, 1963; Dank, 1966; Juhász, 1965; Körössy, 1963; Scherf, 1946; Szepesházy, 1962; Vándorfi, 1965; Völgyi, 1965) és vízfeltárások adatai (OVF 1963; VITUKI 1965; (Major, 1963; Rónai, 1956; Schmidt, 1962; Úrban- csek, 1961; Halaváts, 1894, 1896; Lóczy, 1912; Szon- tágh, 1921) képet alkothattunk a terület felszín alatti rétegződéséről és vízföldtani adottságairól. A rétegvíz nyomásviszonyainak tanulmányozásával több tudós is foglalkozott. Erdélyi (1967) a fent említett adatok felhasználásával végzett kutatásai alapján megállapította, hogy az alaphegység legmélyebbre süllyedt részei felett a legvastagabb a negyedkori formáció és a pliocén réteg is. A ka- rottázs szelvények alapján megállapította, hogy az egész pleisztocén összlet egyetlen nagy víztartály, mely felszínének jóval több, mint a fele laza homok, így biztosított a felszínről való utánpótlódása. A talajvíz és a pleisztocén rétegvíz egyensúlyi felszínének alakja is alátámasztja a felszíni utánpótlódást ezeken a helyeken. (Erdélyi, 1972; Erdélyi, 1975). A tudomány eddigi álláspontja szerint megállapítható, hogy a mélységi vizek a víztartó rétegekben nyomás alatt állnak, amely nyomás egyrészt a magasan fekvő beszivárgó területek vizének hidrosztatikus nyomásából származik, másrészt a rétegnyomásból. A hidrosztatikus nyomás a lefelé lejtő víztartó rétegekben annál nagyobb, minél nagyobb a magassági szintkülönbség a beszivárgási terület és a mélységi víztartó réteg megcsapolt része között, és a durva vízvezető rétegekben érvényesül legjobban. A rétegnyomás - amely a megcsapolt víztartó réteg fölött elhelyezkedő rétegek súlyából származik, és a mélységgel nő - a kavics rétegsorban alig érvényesül. Ezzel szemben a finomszemü üledékekben tározódó vagy mozgó víz maga is átveszi a rétegre nehezedő nyomást. Mivel a Duna-Tisza köze változatos rétegsorú medence, emiatt sokféle anomália jelentkezik a mélységi vi2. ábra: Nyomásviszonyok az alföldi víztartó rétegekben (Rónai, 1985) nyomán 1. Negatív nyomásgradiens (a vízszint a mélység felé csökken), 2. gyengén pozitív és átmeneti, változó nyomásviszonyok, 3. Erős pozitív nyomásgradiens (a vízszint a mélység felé gyorsan nő), 4. a hegyvidék határa Az Alföldön háromféle nyomásállapotot ismerünk (2. ábra): 1. a nyomás lefelé haladva erősebben növekszik a hidrosztatikus állapotnál (pozitív nyomásállapot) 2. a nyomás lefelé haladva elmarad a hidrosztatikusán várhatótól (negatív nyomásállapot) 3. a nyomás a mélységgel - egy bizonyos mélységtartományban - nem változik (semleges nyomásállapot) Urbancsek szerint a rétegvíznyomás azokban a medencékben növekszik lefelé, amelyek már nem tartalmazzák a törmelékkúp durvaszemcséjű üledékét, és ahol
