Hidrológiai Közlöny, 2014 (94. évfolyam)
2014 / 4. szám - Langó Zsuzsanna - Balázs Zoltán: A Csepel-sziget és a Csepeli-síkság tavainak története
11 LANG0JjS^^3ALAZ!^^Cse£el-szij|e£é^aíCsej}eli^íksá^tavaínak^öiténete> pék alakulnak ki. Ennek következtében az un. „pannon szikesek” eltűntek a területről. Számos védett növény- és állatfaj azonban megtalálható még ezen a területen, számukra nagy veszélyforrást jelentenek a terjeszkedő bányatavak. A teljesség igénye nélkül pl. pusztai gyalog- cincér, délvidéki posztméh, tőrös szöcske, piroslábú can- kó, mezei pacsirta, törpe nőszirom, csilláros sárma, agárkosbor (Sipos 2006). A bányatavak eutrofizációja lassúbb mint a természetes tavaké. Csekélyebb a felszíni bemosódás, a vízutánpótlást főként a szűrt talajvíz biztosítja, és a csapadék. A tavak vízminősége a kezdeti stádiumban kiváló, már-már a tengervízhez hasonló, majd a bemosódó nitrogén és foszfor tartalmú anyagok következtében megindul az algák elszaporodása. A sekélyebb részeken, a vízfenéken gyepszerű bevonat képződik a fonalas kék és zöld algák megjelenésével. A magasabbrendű növények között 5-6 m mélységig jellemzők a füzéres és a gyűrűs sülőhínárok, a fényes és hínáros békaszőlő, a keskeny parti övben a nád, gyékény, sás fajok. Igen jellegzetes élőlénye ezen mesterséges tavaknak a csalánzókhoz tartozó édesvízi medúza. Az alsóbbrendű állatok, és néhány halfaj betelepítésében a madaraknak van szerepük, kerekesférgeket, ágascsápú és evezőscsápú rákokat szállítanak, illetve a halfajok közül a gyöngyös razbóra, ezüst kárász is természetes úton kerül a bányatavakba. A többi hal mesterséges betelepítés eredménye. A madárfajok száma kevesebb a bányatavak tápanyag szegénysége miatt. Összehasonlítva a kiskunsági természetes tavak élővilágával, a mesterséges tavak állat és növényfajokban sokkal szegényesebbek, de ökológiai tűrőképességük sokkal szélesebb (Sipos 2006). A makádi Kengyeles története Makád a Csepel-sziget legdélibb községe. Az Árpád korban már létező település volt, Makófalva néven. A tatárjárás során a falut fölégették, de lakosai a környező mocsarakban leltek menedékre. 1514-ben Szulejmán hadai dúlták fel a szigetet, de az itt élőket akkor is a mocsár mentette meg. A török hódoltság idején a lakosság száma meggyérült ugyan, de a falu nem pusztult el, szultáni ún. hász birtok volt, lakói adót fizettek. A töröktől való felszabadulás után Savoyai Jenő tulajdonába került a sziget. Halála után a Habsburgok birtokolták, Mária Terézia, majd leánya, Krisztina kezébe került. Örökös hiányában, Habsburg családalapítványi uradalmi birtok maradt. A XVIII. században Bél Mátyás részletes természet- földrajzi leírását adta ennek a mocsaras területnek. A sekély árteret sok mocsár, láp borította. Makád környékét számos holtág hálózta be, melyeket a Duna iszapja fokozatosan feltöltött. Ennek következtében a felszínt borító lösz keveredett a dunai iszappal, és jó minőségű talaj alakult ki. A láperdőkben őshonos volt a tölgy, a fűz, az é- ger és a kőris. Mára a tölgy helyett a fűz vált dominánssá. Makádtól nyugati irányban volt a Nádas-tó, vagy Kengyeles tó, amely körbefogta a Kengyeles nevű szigetet. Nevét onnan kapta, hogy alakja kengyelre emlékeztetett. Ezt a szigetet sűrű keményfa erdő borította. A XIX. században is nagy terület volt, közel 64 holdat foglalt magába, a tó pedig 130 holddal vette körül (Galgóczy 1877). A tó mérete Pesty felmérése (1864) szerint nagyobb kiterjedésű volt, közel 230 holdnyi. A tavat a holtágak vize táplálta. A II. katonai felmérési térképen (1869-1887) a Kengyeles szigetet Uradalmi Erdőként, a körülötte lévő tavat mocsaras, ingoványos területként jelölték. Nagyobb áradások idején, amikor a holtágak vize megduzzadt, feltételezhetően jelentősebb nyíltvízi területekkel is rendelkezett, és nagyobb ingoványos részeket is magába foglalt. A Nádas tóban sok hal élt, a lakosság számára a hal fontos élelem forrást jelentett. A XX. század közepéig a pákászok birodalma volt ez a vidék. A pákászok a halászaton kívül vadásztak és gyűjtögettek e- hető vízinövényeket, pl. sulymot, a gyékény buzogányát, gyógynövényeket, állatokat, például piócát is. Az év nagy részében a mocsarakban éltek, nádkunyhókban, vagy földkunyhókban. A nád kitermelése évszázadokon keresztül folyt ezen a vidéken. Makádon sétálva még ma is sok új nádfedeles házzal találkozunk. Nem ment feledésbe ennek a nemes anyagnak a felhasználása. A történelem során a makádi Kengyeles sziget sokszor szolgált menedékül a falubelieknek és a környék lakosságának. A századok során apáról fiúra szálló szájhagyomány szerint már a tatárjárás idején is a Kengyeles sziget mentette meg a lakosságot. A tatárok feltételezhetően a Csepel-sziget északi részén, a téli fagyos időszakban tették a lábukat a szigetre. A lakosság mindent hátrahagyva délre menekült, még a téli időszakban, - amikor a Nádas-tó vize be volt fagyva - érték el a Kengyeles szigetet. Tavasszal, amikor a tatárok ide érkeztek valószínűleg már a felolvadt jég miatt megközelíthetetlenné vált a Kengyeles és megmenekült hét falu lakossága. A török sem merészkedett a mocsarak vidékére, ennek köszönhető, hogy a falvak lakói túlélték a hódoltság időszakát (Pataki 1986). Az 1899-1909 közötti folyamszabályozás során épített nagy-dunai védgát korlátozta a Nádas-tó vízellátását és megkezdődött a mocsár lassú feltöltődése. 1981-ben a Kengyelest még nyílt víz vette körül, és természetvédelmi területté nyilvánították. A XX. század végén növényritkaságai között találhatjuk a mételyfüvet, a vidrafüvet, a lápi rencét a koszücsalánt. A tavat körülölelő nádas különösen értékes állata a vadmacska, Madárvonulás idején fontos pihenőhelye a parti madarak számára (Fogarasi 1983). Jelenleg a Kengyeles erdejét áthatolhatatlan „nádtenger” védi. Nyílt vízfelülettel nem rendelkezik. A Kengyeles csatorna folyik át rajta, biztosítva a mocsár csekély vízellátását. Ott jártamkor, egy augusztus végi napon, a nádas széli réten virított az orvosi ziliz, vagy fehér mályva, amelyet a régi időkben sebgyógyításra, toroköblögetésre használtak, és a pákászok a lápréteken gyűjtötték. Szép látványt nyújtottak a vesszős fuzény rózsaszín virágai, amelyek idézték a hajdan volt láprétek gazdag flóráját. Irodalom Bél M.: Pest megyéről. Pest megyei Füzetek Szentendre 1977. 20002001.2003. Fogarasi L.: Hazánk kis tavai, tározói. TIT Budapest 1983. Károly J.: Ráczkeve. Vasárnapi Újság 39. 642-43. 1897. Galgóczy K.: Pest Pilis Solt-Kiskun megye Monographiája. Budapest 1877, Weiszmann Testvéreknél
