Hidrológiai Közlöny, 2013 (93. évfolyam)

2013 / 1. szám - Dóka Klára: Robot - közmunka - napszámosság. Állami és társadalmi erőforrások a vízszabályozásban a késő-feudális és polgári korban

8 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2013. 93. ÉVF. 1. SZ. Robot - közmunka - napszámosság Állami és t

ársadalmi erőforrások a vízszabályozásban a késő-feudális és polgári korban |Dóka Klára A dolgozat a némi túlzással második honfoglalásnak nevezett vízszabályozások történetének egyes kérdéseivel foglalkozik, azzal a tevékenységgel melynek nyomán eltűntek az ország területéről az állandó vagy ideiglenes vízborítások, ami az ártéri elöntések, belvizek és a dombvidéki vízjárta területek. A vízi-munkálatok végzését gazdasági célok mozgatták. Ide tartozott a vízi közlekedés, a folyók mint vizi utak kihasználása, amelyek nemcsak a megtermelt mezőgazdasági javak szállítására voltak alkalmasak, hanem fontos szerepet játszottak a hadászatban, sőt a folyó mentén élők mindennapi életében is. Gazdasági cél volt a vízzel borított területek lecsapolása, a földszerzés, de ide tartozott az ideiglenes vízborítások (árvizek) kivédése, illetve szükség esetén egyes területek vízzel való ellátása is. A munkálatok sikerét befolyásolta a technikai fejlődés, a mind korszerűbb műszaki ismeretek elterjedése, amelyek a 18. századi egyszerű ásásoktól a legmodernebb folyószabályozási eljárásokig terjedtek. Végül lényeges kérdés, hogy e munkálatokat milyen pénzből valósították meg, kik és milyen körülmények között voltak annak végrehajtói. Utóbbi esetben meg kell különböztetni a feudális és polgári kori viszonyokat, amelyek között a szabad munkaerő áramlást biztosító jobbágy-felszabadítás képezi a határt. A továbbiakban az anyagiakra és a munkaerőre vonatkozó kérdésekkel foglalkozunk. Ha a munkák finanszírozását tekintjük, időrendben haladva elsőként állami részvételt említhetjük. Az állam azonban csak a közös vagy uralkodói érdekből elvégzett munkákra adott pénzt. Erre az általunk vizsgált időszakban először 1772-ben került sor, amikor a munkák irányítására bécsi fennhatóság alatt két vízügyi szervezetet hoztak létre a dunai, illetve a szávai-kulpai vízi-út gondozására.

1 A szállítás hajók vontatásával történt, amihez nemcsak a folyómeder, hanem a vontató utak karbantartására is szükség volt, és ebbe bevonták a lakosságot. 1777-ben Mária Terézia a dunai ügyeket külön választotta. Az új hivatalt a magyar kormányszékek alá rendelte, és a só felemelt árából finanszírozta. Mivel a só-alaphoz a birodalom többi tartománya is hozzájárult, ők tiltakoztak a pénz ilyen felhasználása miatt.. 178 l-re a só-alap egyelőre kimerült, és emiatt a dunai hivatalt a magyar pénzügyi szerv, a kamara tartotta fenn

2. Mint a legfőbb műszaki szervnek, új feladatként véleményt kellett mondania a különféle területeken folyó vízszabályozási munkákról. Ezek a megyei vezetőség irányításával épültek, a végrehajtók pedig helyi közmunkások voltak Az igazgatóság jó kapcsolatot alakított ki a megyékkel. Ha egy munka több megye területén folyt, segített elegyengetni az ellentéteket saját hatáskörében, vagy kiküldött királyi biztos segítségével. 1788-ban az egyesített kamara és helytartótanács felügyelete alatt megszervezték a Vizi és Építészeti Főigazgatóságot, amely az állami és önkormányzati pénzen végzett kőz-, út-, híd- és vízépítési munkákat irányította, de mindenkinek segítséget nyújtott abban az esetben is, ha más forrásokat is bevontak a munkálatok finanszírozásába

3 Közmunka, állami finanszírozás és magánkezdeményezés összekapcsolódásával a vízi munkálatoknál már a 18. század végén találkozunk. A Duna menti területeken a legnagyobb gond az árvíz volt, ami 1789-ben, 1795-ben, 1809-ben pusztított. Főként a felső folyószakaszon., ahol a vész elmúltával a vármegye által ingyenesen kirendelt közmunkásokkal kb. 20 km gátat emeltek.

4 A Duna medrének tisztításánál csak állami forrás, a só-alap felhasználása jöhetett szóba. Más finanszírozással, 1795-1802 között épült a Ferenc csatorna, amely Bezdán és Bácsföldvár között kötötte össze a Dunát és a Tiszát, és így megrövidítette a hajóutat. Építésére részvénytársaság alakult, amelynek 1827-ben járt le a koncessziója/ 1 MOL (Magyar Országos Levéltár) A 39 (Kancellária) 1773:1588. 2 MOLA 39. 1777:3609. 3 MOL A 39. 1787: 13 722, 1788: 1254, 7822 4 A magyar vízszabályozás története. Szerk.: Ihrig Dénes. Budapest, 1973. 50. p. 5 A magyar vízszabályozás... 69. p. A folyók szabályozását megelőzően szükség volt arra, hogy a munkához megfelelő térképek készüljenek. A felmérési munkákat minden esetben a só-alapból, vagy más állami forrásból (pl. a kamara pénztárából) finanszírozták. A só-alapból vették meg a különféle mérőműszereket, alkalmanként a munkához használt eszközöket, más állami segítségre azonban nem számíthattak. A Körösök és Berettyó vidéke az országnak az a területe, ahol viszonylag korán igen kevés állami segítséggel hajtották végre a vízszabályozást, ami itt szinte az egész tájat átalakította. Az érdemi munka az 1770-es években a Kis-Sárréten kezdődött, Gaszner Lőrinc Bihar és Vertics József Békés-Csongrád megyei mérnökök irányításával.

6 A fő kezdeményező Bihar megye volt, sőt a békésiek, akik féltek az ide zúduló nagyobb mennyiségű víztől, még ellenezték is a rájuk eső rész kiásását. A munkaerőt itt is vármegyei közmunkával fedezték. Mivel két törvényhatóság volt érdekelt, közösen határozták meg az igényeket, és osztották szét a költségeket az egyes települések között. A szerszámok, felszerelések árát a vármegyei házi pénztárból fedezték. A jobbágyok munkája a vízszabályozásoknál kevéssé jöhetett számításba, mivel Mária Terézia 1767-ben meghatározta és egyúttal korlátozta a robot mennyiségét. Rendelkezése szerint egész telkes jobbágynak évi 52 nap igás vagy 104 nap gyalogrobotot kellett teljesíteni, míg a zsellérek, attól függően, hogy volt-e házuk, 18 illetve 12 kézi napot robotoltak. Vármegyei közmunkára a robot napokból nem lehetett igénybe venni, sőt az is problémát okozott, ha a közmunkát dologidőben (pl. aratáskor) végezték. Mivel e munkaformát 1844-ig törvény nem határozta meg, sok volt a visszaélés. Ha a tiltakozások ellenére valamely szabályozásnál okvetlenül szükség volt nagyobb számban ilyen munkásokra, akkor úgy kompenzálták őket, hogy részben vagy teljes egészében állami vagy vármegyei forrásokból fizetést kaptak. Más volt a helyzet a jobbágyok munkaerejének felhasználásával, ha olyan területen folyt a szabályozás, ami uradalmi birtok volt. Ilyenkor a földesúr joga volt, hogy jobbágyai robot erejét földművelésre vagy vízi munkálatokra használja-e. Ebből a szempontból említhetjük a Gyula környéki ásásokat, amelyek eredményei a Harruckern, később Wenckheim birtok művelhető területeit gyarapították

7 Ismét más elbírálás alá estek a munkálatok, ha azok egyetlen közösség vagy település érdekeit szolgálták. Ilyen volt a csabai csatorna, amely Békés és Gyula között az ősi Fábián fok medrében haladt, és élővízzel látta el a várost. Folyamatos karbantartása szükséges volt, amit Csaba mezőváros lakóinak kellett megoldani.

8 Gyakran előfordult az is, hogy a különböző érdekek öszszefonódtak. Ezt látjuk Berettyó esetében is, amelynek ügyével Gaszner Lőrinc az 1780-as évektől foglalkozott. Itt Bihar, Heves, Szabolcs megye és a Jász-Kun kerület volt érdekelt. Az általa tervezett szabályozott, csatornázott Beretytyó lecsapolta volna a mocsarakat az összes érintett törvény6 Zsilinszky Mihály: Vízszabályozási munkálatok száz év előtt Békés megyében. = Békés Vármegyei Közlemények 1879. 1879. 12., 13. sz. 7 MOL S 12. (Helytartótanácsi térképek) Div. XI. No. 111:2. 8 MOL S 12. Div. X. No. 86:2.