Hidrológiai Közlöny, 2013 (93. évfolyam)
2013 / 1. szám - Dóka Klára: Robot - közmunka - napszámosság. Állami és társadalmi erőforrások a vízszabályozásban a késő-feudális és polgári korban
12 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2013. 93. ÉVF. 1. SZ. A Duna szabályozása -mint láttuk - a jobb viziút létesítése érdekében a 19. század első felében is állami pénzen folyt. Ezt látjuk az 1870-es évektől is, amikor a törvényhozás nemcsak elrendelte az egyes munkálatokat, hanem pénzt is biztosított azok végrehajtásához. Ilyen volt az 1870. évi 10. tc., amely egyebek mellett a fővárosi Duna szakasz rendezését írta elő. Mint ismeretes, 1838-ban árvíz pusztított, amelynek fő oka a jég feltorlódása volt. Az 1881-ig tartó szabályozások során elzárták a Soroksári-Dunaágat, a lágymányosi Duna szakaszt párhuzammüvek közé szorították, a folyó mélységét kotrással növelték. A munkára 24 millió Ft-ot használtak fel. 2 6 A 19. század végére Magyarországon a vízszabályozási munkák zöme lezárult, a két fófolyó, a Duna és a Tisza nem jelentett különösebb árvízi kockázatot. A hajóút kérdése azonban még most is megoldatlan volt, ezért a nagyvízi szabályozás után gondot kellett fordítani a közép- és kisvízi szabályozásra. A Budapest környéki munkák befejezése után az 1881. évi 50. törvény erre a továbbiakban is lehetőséget biztosított. Hajózás szempontjából a helyzet ekkor is a legrosszabb a Felső-Dunán volt, ahol alacsony volt a vízállás. Az 1885. évi 8. tc. a Duna Dévény-Dunaradvány közti szakaszának rendezéséről intézkedett.* 7 A nemzetközi hajóforgalomban külön gondot jelentett a Vaskapun történő áthaladás is. Itt a reformkorban elkezdődtek a munkálatok, azonban pénz és technikai feltételek hiányában megakadtak. A kérdés 1888-ban került újra napirendre. Két technikai megoldást tartottak megvalósíthatónak: a sziklák kirobbantásával bővítik a kijáratot, vagy felduzzasztják a vizet arra a szintre, amikor minden hajózási akadály víz alá kerül. Az adott technikai feltételek mellett az előbbi megoldást tekintették megvalósíthatónak. A munka megkezdésével, egyes fázisaival és anyagi fedezetével az 1888. évi 26., 1889. évi 12. tc., valamint az 1892. 32. tc. foglalkozott. Az 1893. évi 16. tc. a Duna mederszabályozására adott törvényes lehetőséget. Ezt követően került sor a fajszi, valamint a bogyiszló-bajai szakaszán négy átvágás kiemelésére (Fájsz, Sükösd, Csanád, Koppány), amivel a hajóutat rövidítették meg. 1894-ben a törvényhozás a Tisza és Bodrog szabályozásához, valamint a Ferenc csatorna torkolatának áthelyezéséhez biztosított összegeket. Az egész magyarországi Duna szakaszra vonatkozott az 1895. évi 48. tc., amely a Közép-Duna egységes szabályozásáról, valamint az ország egyéb jelentős folyóvizeiről szólt. A Duna Radványtól Báziásig terjedő szakaszának rendezésére 1907-ig elköltendő 20 mill.-t, a jelentősebb mellékfolyókra ugyanezen idő alatt 30 mill. Ft-t szánt. Ide tartozott a Felső-Tisza és Bodrog, a Körösök alsó szakasza, a Szamos, Maros, Tama, Bega, Morva, Vág, Dráva, Mura, Száva, végül a téli kikötők. Az állami segítség elsősorban a munkálatok befejezését segítette elő. A Bodrognál előírták a mederben lévő sziklák eltávolítását, hogy a Tokajban és Sárospatakon bányászott kő vízi úton elszállítható legyen. A Szamost Szatmártól a torkolatig kívánták hajózhatóvá tenni, és ez volt a törekvés a Hármas-Körös alsó szakaszánál is. Szintén az alsó szakasz hajózhatóvá tétele érdekében került sor a Vág, Morva, Száva, Mura szabályozására. Az 1885. évi 48. tc. teljesítésére kiszabott határidő 1907ben. 1908-ban újabb törvény született, amely már a Balaton további szabályozására is vonatkozott. Az állam célja az volt, hogy a közjó előmozdítására olyan esetekben is segítsen, ahol korábban a jogszabályok értelmében erre nem kerülhetett volna sor. Az 1914. évi 38. t.c. kifejezetten utóbbiakra vonatkozott, amikor a állami szabályozás alá nem eső folyók kártételei elleni munkához adott segítséget. A két világháború között a vizi-munkálatokról két fontos törvény született 1929-ben és 1931-ben. Az előbbivel engedélyezett összegből a mezőgazdaság és a vizi közlekedés érdekében legfontosabb munkákat kellett végrehajtani: a Duna, Tisza kisvíz-szabályozását, a Dráva, Mura, Szamos egyes szakaszainak rendezését, a körösi vízlépcsők, a nicki Rába gát építését, és a Sió meder bővítését. 1931-ben a törvényhozás az állami szabályozás alá nem tartozó vízfolyások helyzetét rendezte. Az 1931. évi 15. tc. segély vagy kölcsön formájában kilátásba helyezte az állami támogatást a vízrendező társulatoknak, birtokosoknak, községeknek. Az árvíz elleni védekezéssel kapcsolatban a két világháború közti időszakra nem sok teendő maradt. Az 1919 évi és 1932. évi tiszai árvíz új maximumokat hozott, de különösebb kártétel nélkül vonult le. Ekkor került sor az eddig még nem mentesített borsodi nyílt ártéren töltések építésére., majd ezeket az 1932. évi tapasztalatok alapján bővítették. A munkát az 1929-ben kezdődő gazdasági válság segítette. A Földművelésügyi Minisztérium hozzájárult, hogy a tiszai társulatok a munka megkezdéséhez kapjanak a gazdasági világválság idején kibocsátott ínség kölcsönből azzal a feltétellel, hogy kereset nélküli kubikusokat vesznek fel, és csak kézi erőt alkalmaznak. Bár ez a hitel egy sor alföldi és dunántúli munkát elmozdított a holtpontról, de a kézi erő alkalmazása miatt a munkák elhúzódtak. 1929-ben a tiszai társulatoknál 2158 kubikus dolgozott, 137 fő a Hortobágy-Berettyó csatornánál. Folytak az engedélyezett munkák a Dunántúlon is, ahol a kultúrmérnöki hivatalok vették kezükbe az irányítást. Ekkor került sor a Kapós, Sió, bővítésére, a Lajta szabályozás befejezésére. Az 1920-as évek közepén világos volt, hogy az említett folyók medrét bővíteni kell. A társulatok azonban nem tudták finanszírozni ezt a feladatot, ezért itt is az ínség-kölcsön segítsége kellett. 1929 őszén a Rábaszabályozó Társulatnál már 378, a Lajtánál 376, a Siónál 418, a Kaposvizi Társulatnál 337 fő dolgozott, és a létszám még tovább is emelkedett. A szabályozott szakaszok mellett töltések épültek, ami leginkább a Tolna megyei Malomcsatorna esetében volt indokolt. 1927-ben államkölcsönt kaptak, aminek segítségével 1930-ban és 1931-ben folyt a munka, majd 1932-ben elakadt, mert a vállalkozó sem a bankoktól, sem rossz helyzetben lévő érdekeltektől nem tudott pénzt szerezni. A munkát végül sikeresen befejezték, de az állami kölcsönt a társulat még a válság után nem fizette vissza. 2/3 részben állami ínség-segélyből, 1/3 részben társulati kölcsönből fejezték be 1927-1932-ben a Lajta szabályozását, ahol két párhuzamos meder vezette le a vizet. A társulat legfontosabb tagja a magyaróvári főhercegi uradalom volt. A 20. században a vízhasználatok mind bonyolultabbak lettek. A mezőgazdaságban megnőtt az öntözés iránti igény, a városok növekedése előtérbe helyezte a vízellátás, csatornázás kérdését. Mindezek megvalósításához az érdekeltek és az állam új tipusú összefogására volt szükség. Ezek említésszerű tárgyalása is messzire vezetne ezen összefoglaló céljaitól. 2 6 A magyar vízszabályozás története ...210-220. p. 2 7 Valamennyi törvényi hivatkozás: Corpus Iuris Hungarici. Milleneumi emlékkiadás.
