Hidrológiai Közlöny, 2013 (93. évfolyam)

2013 / 1. szám - Dóka Klára: Robot - közmunka - napszámosság. Állami és társadalmi erőforrások a vízszabályozásban a késő-feudális és polgári korban

10 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2013. 93. ÉVF. 1. SZ. 1816-ban árvíz pusztított. Juricskay László, Bihar megye új mérnöke szerint a kis-sárráti nem megfelelő méretű csa­tornák okozták a bajt. A munkák 10 évre megálltak, kivé­ve az Óvári csatorna építését és a Fekete-Körös tisztítását, Bodoky Mihály megyei mérnök irányításával A tisztító munkásokat 100, majd 50 fős csoportokra osztotta, egy-egy munkafelügyelővel. Terveztek egy különleges szerkezetet („machinát"), amivel fákat, bokrokat lehetett eltávolítani, de az alacsony munkabérét nem találtak hozzá személyzetet. Kaptak viszont bodon-hajókat, amelyekkel mindenki tudott bánni. A munkáért napszámot fizettek, ezen kívül a megyék anyagi támogatást kaptak, de abból a mérnököket, palléro­kat kellett fizetni. 1 8 A Körösök vidékén a következő fontos építkezés Beszé­des József Arad megyei Malomcsatornája volt. Előtte ki kellett tisztítani a Fehér-Köröst, kiemelni a gyulavarsándi átmetszést. A Malomcsatorna építésére társulatot hoztak lét­re, mivel annak hasznát azok élvezték, akiknek malmát a csatorna hajtotta. A társulati tagok holdanként 6 krajcárt fi­zettek a társulat pénztárába, aminek alapján kölcsönt vettek fel a munka folyamatosságának biztosítása érdekében. A hozzájárulásnak ezt a módját használták a folyótisztítási munkáknál a bihariak és békésiek is, de itt társulat nem lé­vén az összeget a só-alap kezelte. | q A Körösök tisztítási munkái 1834-ig folytak, összesen 252 km mederben, 192 km vonatató úton, köz- és magán­pénz felhasználásával. 1834-re elfogyott a pénz. A munkát irányító Vargha János mérnök az érdekeltektől újabb hozzá­járulást kért, holdanként szintén 6 krajcárt. A Wenckheim birtoktól 600, a Kétegyházi uradalomtól 300 Ft-t kapott, de a munka folytatásához szükséges pénzt nem sikerült elő te­remteni. 2 0 A feudális korban az ingyenes közmunka szabályozá­sára 1844-ben került sor. Az 1844: IX. törvény kimondta, hogy az egész telkes jobbágy évente 12 napot köteles sze­kérrel és igavonó marhával ingyenes közmunkát teljesíteni. Az úrbéres házas zsellérek évi hat, a házatlanok három na­pot dolgoztak. Ingyen közmunkát utak, hidak építésére, ka­tonai fuvarra, tiszti szállításra lehetett elsősorban igénybe venni, valamint a többeket érintő vízszabályozásra, ha nem tudják másként megoldani. A közmunkát megváltani nem lehetett, helyettesítésre azonban - például szomszédok ese­tében - lehetőség volt. A törvény a vizi munkálatok eseté­ben egyértelműen szűkítette a közmunka igénybevételének lehetőségét, és a fizetett munkák felé tolta el a hangsúlyt. Összefoglalva az elmondottakat látható, hogy a késő fe­udális korban a vízszabályozásoknál a munkaerő felhaszná­lásának különféle formái alakultak ki. A feudális munka­megosztás szerint a közösséget érintő munkákat ingyenes vármegyei közmunkával végezték, az egyes birtokosok te­rületeinél pedig a jobbágyok robotban dolgoztak. A munkák nagysága, az érdekek összefonódása miatt azonban egyre nagyobb szükség volt arra, hogy a munkában részt vevők díjazásban, legalább napszámbérben részesüljenek. Ennek forrása lehetett a vármegyei házipénztár, az uralkodótól ka­pott segítség, illetőleg azon érdekeltek hozzájárulása, akik­nek a munkából hasznuk volt. A feudális kori munkálatok­nál gondot jelentett, hogy nem volt a nagyobb feladatokhoz 1 8 MOL C 64. 1817, 1818. évi iratok 1 9 Márki Sándor: Aradvármegye és Arad szabad királyi város története. Arad, 1895. II. köt. 536-538. p. 2 0 Dóka, 1997. 112-113. p. elegendő tőke, kevés volt a munkáskéz, és gyakran hiányoz­tak a technikai feltételek is. A polgári forradalom után a viszonyok mindhárom terü­leten megváltoztak, de ez a változás nem ment egyik napról a másikra. 1850.-ben és 1851-ben az országos kormányzó Geringer rendeletével lehetőséget adott a közmunka pén­zen való megváltására. Eszerint egy nap igás robotmunká­ért 40, a gyalogért 15 krajcárt kellett fizetni. Geringer ren­delkezése újabb lökést a bérmunka mielőbbi általános elter­jedésének. Döntő változást országosan a vízi-munkálatoknál a Tisza szabályozása hozott, amely technikai és gazdasági szem­pontból egyaránt két részből állt: a folyómeder szabályozá­sából és a töltések építéséből. Előbbit állami pénzből, utób­bit az érdekeltek hozzájárulásából fedezték, akik a Tisza mentén már az előző évtizedben társulatokat hoztak létre. A társulatok rendezték szervezetüket, vezetőséget vá­lasztottak, jó nevű mérnököket alkalmaztak, hogy a mű­szaki irányítás biztosítva legyen. Meghatározták az árterek nagyságát, összeírták az egy-egy gazdára jutó árterületet, és ennek megfelelően a hozzájárulás mértékét. Ezt az összeget legtöbbször adóként szedték be, de a munkák folyamatossá­ga érdekében gyakran kölcsönt vettek fel, és a járulékból ezt törlesztették. Kezdetben a társulatok az építkezéseket házi kezelésben hajtották végre. Ez annyit jelentett, hogy a munka elvégzé­séhez kellő számú napszámost vettek fel, akinek munkáját saját műszaki személyzetük irányította. Előfordult, hogy nemcsak bérmunkát, hanem átmeneti formákat alkalmaztak, különösen az ország szegényebb, északi részein. A tiszai gátak építése itt ingyen és fizetett közmunkával történt, mert a társulatok anyagi helyzete mást nem tett lehetővé. Míg ugyanitt a mederszabályozást állami pénzen fizetett ku­bikusok végezték, a parton a töltésekkel arató, cséplő ban­dákból szerveződött közmunkások dolgoztak. A munka hatékonysága érdekében az 1850-es évek végé­től egyre inkább vállalkozók kapcsolódtak be nemcsak a mederszabályozás, hanem a töltésépítés lebonyolításába is. A 19. század végéig kb. 50 vállalkozó dolgozott a Tisza szabályozásánál. Társadalmi helyzetüket tekintve három csoportból kerültek ki: kereskedők, mérnökök, földbirtoko­sok. Minden csoport rendelkezett bizonyos tőkével, és vala­milyen módon érdekeltek voltak a Tisza szabályozásában. Az átvágásokra a folyamosztályokkal, a töltésépítésre a tár­sulatokkal kötöttek szerződést. A vállalkozóknak a költsé­gek 10 %-át kellett letétbe helyezni, valamint a munkások két heti bérét. A vállalkozói haszon 30-40 % volt, de ebből kellett megvenni a szerszámokat, megoldani a szállást és ét­kezést, megszervezni a felügyelet. 2 1 A vállalkozói réteg kialakulása a polgári fejlődés ered­ménye volt, amelynek során fokozatosan enyhült a tőkehi­ány, és a rendelkezésre álló összegeket a vállalkozók az é­pítkezéseken hasznosították. A jobbágyfelszabadítás kö­vetkeztében megszűnt a munkaerő-hiány is, a jobbágysor­ból kilépő falusiak szabadon, bárhol vállalhattak munkát. A vállalkozók és e réteg egymásra találása biztosította a lehe­tőséget az út, vasút, vízépítési munkák lebonyolításához a 19. század közepén. A vállalkozók a siker érdekében precíz, pontos munkát követeltek, amihez azonban a napszámos munkabér nem 2 1 Pogány Mária: Tőkés vállalkozók és kubikus bénnunkások a Tisza­szabályozásnál a 19. sz. második felében. Budapest,. Akadémiai K., 1966. 17-50. p.

Next

/
Oldalképek
Tartalom