Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

4. szám - Kováts Gábor: Szolgáltató, vagy kezdeményező vízgazdálkodás?

3 Három megoldandó feladat, néhány téves eszme bemutatásában (A dégeni vízgazdálkodásról írt tanulmány folytatásaként) Kováts Gábor 6771. Szeged, Kavics u. 13. Lehet-e „kollektív bűnösnek" nyilvánítani egy nemzetet vagy népcsoportot? Ugye nem! És egy szakmát? Mert a vízi mérnökökkel ez történt? Ágoston István a „Nemzet inzsellérei" című két kötetes müvében több mint 100 mérnököt mutat be a XVIII.-XX. század időszakából. Embernek és szakembernek is kiválóak. Mi rosszabbak lennénk? Vagy csak a körülményeink azok? A Mérnök Újság decemberi számában vitaindító cikket közöltem a dégeni vízgazdálkodásról, melynek fo kérdése az volt: mi az, ami ebből a kétségtelenül kiemelkedő időszakból átvehető, mi az, ami ma már nem időszerű, és mi az, ami továbbfejleszthető. Egyet nem lehet elvitatni ettől az időszaktól: a kezdeményezést, bár utólag időnként úgy értékelhető, hogy ezek a kezdeményezések nem mindig találkoztak a társadalom egyetértésével, vagy éppen a gazdaság felkészültségével. Ezzel együtt az az elv, amit a 90-es évek elején lehetett időnként hallani, mely szerint a vízgazdálkodásnak nem kezdeményezni, hanem a társadalmi igények szerint szolgáltatni kell, mindenképp vitatható, mert egy adott szakmai kérdésben ki kezdeményezzen, ha nem az, aki ahhoz leginkább ért. Az más kérdés, hogy nagyon kell figyelni a társadalom fogadó készségére, a többi ágazat felkészültségére és igényére, és egészében a gazdaság teherbíró képességére. Ha azonban egy önmagában jó kezdeményezést a társadalom elutasít, annak gazdasági és műszaki érveken, mégpedig valós érveken kell alapulnia, és nem olykor hangzatos, de szűk csoportérdeket szolgáló szempontokon, vagy éppen a hozzá nem értő nagyközönség félrevezetésén. A következőkben nagyon röviden és vázlatosan három ilyen megoldandó, vagy legalábbis megvitatandó feladatról lesz szó. Természetesen csak a gondolat felvetésének az erejéig. Ez a három téma: a DunaTisza-csatorna kérdése, a dunai hajózás és vízerő hasznosítás, valamint a csongrádi vízlépcső. A következőkben látni fogjuk, hogy itt egyrészt elvi tisztázandó kérdések vannak, másrészt ezek a műszaki létesítmények egymással is kölcsönhatásban működnek, és valamilyen módon feltételezik egymást. Nézzük először a Duna-Tisza-csatorna kérdését. Lampl Hugó, az Országos Öntözésügyi hivatal elnöke és Hallóssy Ferenc, a Földművelésügyi Minisztérium Vízügyi Főosztályának vezetője szerkesztésében 1947-ben összefoglaló irat került kiadásra, mely az említett mű több évszázados elképzeléseit az elkészült terv-variációkat, azok gazdasági és műszaki értékelését mutatta be. Ma is tanulságos olvasmány, és ma is jó lenne ilyen színvonalas és részletes kiadványokkal találkozni. Most azonban idézzünk a mű bevezetőjéből, melyet Tildy Zoltán, a Magyar Köztársaság akkori elnöke írt: „Nagyra hívatott ez a nemzedék, mert nemcsak egy romba döntött országot kell újjá építenie, hanem századok elsikkadt ország építő terveit is megvalósíthatja, ha minden erejét összefogva, hozzá tud nőni hatalmas feladatihoz. Az elmúlt 100 év nagyszerű tervei közül is messze kimagaslik Széchenyi gyönyörű álma, a Duna-Tisza-csatorna megépítésének terve. Legyen ennek megvalósítása az egész nemzet ügye. Nagy korszakok így térnek vissza nagy alkotásokhoz" A csatorna tervezése több száz év távlatában kezdődött. Az 1700-as években már konkrét tervek készültek egy nagyszabású hajózóút fejlesztésre, gondoljuk meg ekkor a vasút és közúti közlekedés még senkinek nem jutott eszébe, egész Európában a vízi utak fejlesztése volt a fő cél. Aztán a XIX. században a nagy reform gondolatok között, Széchenyi és a nádor egyaránt szorgalmazta a csatorna megépítését, vagyis egyáltalán nem politikai, hanem gazdasági kérdésnek tekintették, mely Magyarországnak és a bécsi udvarnak egyaránt érdeke volt. Most ugoijunk egy nagyot, 1993-ban Bajorországban járván a Duna -Rajna-Majna-csatorna bemutató termében egy szobafalnyi nagyságú térképen piros villogó vonallal jelent meg a magyar Alföldet átszelő Duna-Tisza-csatorna, mint az integrált európai vízi út megépítendő létesítménye. Ha tovább lépünk a legutóbbi választások előtt ismét több tévé- és rádió-műsor, újságcikk foglalkozott a mű megépítésének szükségességével. Ma már sokkal komplexebb célkitűzéssel, mint Széchenyi idejében, hiszen nem csak a vízi közlekedést, mely legenergiatakarékosabb áruszállítási mód szolgálná, hanem a Duna-Tisza közének krónikussá vált vízhiányát generálisan megoldaná. Ilyen módon elsőrendű környezet- és tájvédelmi célokat szolgálna, arról nem beszélve, hogy megvalósítása és üzemeltetése igen nagy mértékben járulna hozzá a foglalkoztatás javításához. A megvalósításhoz szükséges gépek és anyagok majdnem teljes mértékben az országon belül rendelkezésre állnak, és tekintettel a Duna és Tisza közti magassági különbségekre egy megfelelő nyomvonalon vezetett csatorna energetikailag is pozitív mérlegü lehet. Mindig is készülnek tervek és létesítmények a Homokhátság krónikus vízhiányának megoldására, s bár ezek önmagukban természetesen hasznosak, a kérdést átfogóan nem tudják megoldani, valószínűleg ilyen módon megvalósításuk és üzemeltetésük gazdaságilag is megkérdőjelezhető. Lehet, hogy az ország nehéz helyzetben van gazdaságilag, de éppen az ilyen jellegű, csekély import igényű, infrastrukturális jellegű közmunka lehet az egyik kivezető út a gazdasági válságból. Második témaként az elsőhöz szorosan kapcsolódóan beszéljünk a csongrádi vízlépcsőről. A csongrádi vízlépcső nagyságrendjét tekintve más kategória, mint a Duna-Tiszacsatorna, ugyanakkor a kettő egymást feltételezi, Csongrád nélkül a dunai vízátvezetés nem építhető meg. A csongrádi vízlépcső esetében nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a Tisza már ma is csatornázott folyó, Törökbecse, Kisköre és Tiszalök a folyó csatornázott jellegét meghatározza. Ugyanakkor mind a vízkészlet-gazdálkodás, mind a hajózás szempontjából, valamint a Hármas-Körösi legegyszerűbb vízpótlás megoldására az évtizedek óta a tervekben szereplő, sőt az 1979-ben megkezdett és kurtán-furcsán abbahagyott építésű vízlépcső nélkülözhetetlen. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a térségben lévő emberek és politikai szervezetek e kérdésben szinte 100 %-osan egyetértenek. A müvet meg kell építeni. A zöldszervezeteknek ugyan vannak kifogásaik, az azonban természetes, hogy minden mérnöki létesítmény beavatkozás a természet folyamataiba, a kérdés csupán az, hogy a pozitív és negatív hatások egyenlege mit mutat. A Magyar Mérnöki Kamara a Csongrád Megyei Önkormányzat megrendelésére feldolgozta a csongrádi vízlépcső eddig elkészült terveinek szintézisét, és a tanulmányban arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a mű megépítése sokkal több pozitívumot hordoz magával, mint amennyi káros hatása lehetséges. A csongrádi vízlépcsőt az 1979-ben megkezdett munka folytatásaként természetesen felülvizsgált és korszerűsített tervek alapján kell megépíteni. Ez a mű lehetőséget ad a Duna-Tisza-csatornán érkező és a Tisza-völgy számára hosszútávon nélkülözhetetlen vízhozam fogadására és megtartására, a hajózás biztosítására Csongrád és Kisköre között, valamint a felújítandó bökényi vízlépcsővel együtt a Hármas-Körös Bökény és Szentandrás közti bögéjének folyamatos vízpótlására. Ahhoz azonban, hogy a Tiszán normális vízi közlekedés lehessen, a műszaki beavatkozás mellett az