Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

1. szám - Péch József: 1848–49-i szabadságharci élményeim (Közli: Dunka Sándor)

DUN KA S.: Péch József emlékei 23 Csáktornya - Mór Amint Windischgratz Budapest felé vonult, úgy vonultunk mi is, hogy elébe jussunk. Úgy emlékszem, hogy a karácsony estét Jánosházán töltöttük. Mórra az északi országúton érkeztünk meg egy délután. Másnap összedoboltak bennünket kenyérre. Bementünk a piacra. Ott kenyeret kaptunk és a lakásunkra mentünk. Ez 1848. XII. 30-án volt. Egyszerre csak riadóztattak bennünket. Amint 20-30- an a piacon összejöttünk, azokból csapatot képeztek (akármiféle csapatbeli is volt) s szaladva küldtek bennünket a község elé. A község előtt rendezték a csapatokat. Perczeit már kint a dombon találtuk. Távcsővel nézte a németeket. A Hunyadyak az országút nyugati, a Zrínyiek annak keleti oldalán álltak. Én a csatárláncban voltam. Egy erdőnek mentünk, melyből az osztrákok lőttek, de mi az erdőbe bejutottunk. Perczel a Muraközből eleinte Pápa felé vonult, de később értesülve, hogy Görgey Pápát feladta, Tamási és Kisbér irányába fordult. Gracza szerint a Hunyadyak az úttól kelet felé, a Zrínyiek nyugat felé álltak. Egyszerre csak balról a Hunyady csapatot az osztrák ágyúk végig kartácsolták, és másfelől is kezdett az ágyú szólni. Erre kezdtünk visszafelé húzódni, de mire az erdőből ismét kiértünk, már csak vagy 30 ember volt együtt az egész Hunyady zászlóaljból. Mi a községbe igyekeztünk menekülni, a svalizsérek pedig utánunk. A község melletti árokból rájuk lőttünk, mire azok meghátráltak. Erre mi is bementünk egy utcába. Ott meg még egy másik oldalról jövő osztrák lovassággal ütköztünk össze. Mindketten megijedtünk és a lovasok elvágtattak. Mi a lovak között bújtunk át, akik a jobb oldalon nyitva lévő udvarokba bele nem szaladhattak. A fő utca egészen tiszta volt, azon végig futottunk, de már csak kevesen. Az utcából aztán házakon keresztül ugráltunk, így végül 15-öd magammal egy istállóba jutottam. A lárma is mindig nagyobb lett, így aztán 6-od vagy 7ed magammal egy szekéroldalon felkapaszkodva a fészer padlásán felrakott kenderkóró mögé bújtunk. Alig hogy elbújtunk, jött az osztrák patroll. Az istállóban levőket elfogták és elkardlapozták. Minket nem találtak meg, pedig egész nap járt-kelt a patroll. És a lakosságnak kellett őket vezetni. Később vagy 30 osztrák gyalogost és ulánust szállásoltak el abba a házba és fészerbe. Úgy hiszem, hogy a mi házunk lakossága tudott felőlünk, de nem szóltak semmit. Sőt a kutyákat sem eresztették ki az udvarba, hanem a szobában tartották. Dél tájban kerültek be az osztrákok a fészerbe, de este felé elmentek onnan aludni. Csak a felszereléseiket hagyták ott. Persze jelentkeztek a szükségletek: „Jajj már nem bírom!" „Vigyázz, mert lecsurog!" „Itt a kulacs." Bíz ez nagy baj volt. Egy hadnagy, vagy őrmester, Vályi János is köztünk volt. Egyik társunk mindjárt elaludt. De nem engedtük aludni, mert hangosan szuszogott. Mi sem aludtunk, éhesek is voltunk. Éjfélkor a még megmaradt prófuntunkat megettük, aztán elaludtunk. Abban reménykedtünk, hogy az osztrákok másnap elmennek. De azok biz ott pihenőt tartottak, és így mi is pihentünk és éheztünk. Este már nagyon éhesek voltunk. így aztán mikor minden elcsendesedett, akkor Vályi tanácsára a 12 órát bevártuk. 12 órakor - éppen a 48/49 évek közti szilveszter és újév közti éjfélkor, Vályi gyufát gyújtott, felállott, leereszkedett. A szekéroldalt felállítottuk és azon mindenki lemászott. Hatan voltunk, még egy osztrákoktól átjött hadnagy is volt köztünk. Az azt mondta, hogy majd az utcára kimegy körülnézni. Elment és nem jött viszsza. Én emlékeztem, hogy korábban hol voltam szállva, ezért aztán én kezdtem vezetni őket. Maradtunk öten. A piac egyik szélén volt egy lovarda, annak mögötte egy sikátor. A másik sikátorban az őrtűz mellett az őr háttal felénk állt, s alighanem aludt. Mellette alig 20 lépésnyire elsurrantunk. A velegi úton akartunk elmenekülni, de meghallottuk az ottani őrszem lépéseinek kopogását. Ekkor belementünk a patakba. Az utolsó háznál is a kutyák kezdtek ugatni. Erre rájuk kiáltott valaki: „Verda". Erre a szőlőknek szaladtunk. A hó vastag pelyhekben hullott. Utánunk lárma támadt. A szőlőkbe beérve már örültünk, mert oda lovasok már nem jöhettek, a gyalogosoktól pedig nem féltünk. Ott összeölelkeztünk, s megtudtuk egymás nevét. Nekem, - meg a honvédnak - volt már csak puskája, Vályinak meg volt a kardja. Kettőjüknek, - köztük egyik Zrínyi csapatbeli budai fiú volt - nem volt puskája. Úgy emlékszem, hogy Mórott vágták össze Tisza Lajost is. Horváth azt írja, hogy az országgyűlés küldöttei Bicskén találkoztak Windischgratzcel. Hír szerint akkor mondta Windischgratz, hogy „mit Rebellen verhandele ich nicht." (Lázadókkal nem alkuszom") A móri szőlőhegyen egymás nyakába borultunk és hálát adtunk Istennek, hogy kiszabadultunk. Erős havazás indult meg. Mentünk hegyen völgyön keresztül. Sok árokba bele is estünk. Eleinte erdőben mentünk. Csak reggel felé, hajnalban, mielőtt világos lett egy vízimalomhoz értünk, s bezörgettünk. A molnár szívesen fogadott bennünket, kikérdezett, s mert éhesek voltunk, meleg levest és ruhát adott nekünk. De azt is mondta, hogy tovább kell mennünk, mert lovas patrollok járnak erre, kik sokat levágtak a szétszaladt honvédek közül. A legényét hozzánk adta, hogy Csákvár felé elvezessen bennünket. Át is vezetett bennünket egy vízválasztón. Már jól kireggeledett, amikor egy magyar faluba értünk. A legszélső házba bekopogtattunk, de egy öreg parasztasszony azt mondta, hogy ott is járnak már patrollok. Azt eszeltük ki; hogy minden fegyvert és felszerelést elásunk és paraszt ruhát öltünk. Én már fel is öltöztem egy nagykarimájú kalappal a fejemen, a ruhámat is odaadtam a parasztoknak, hogy ássák el. Akkor jött a bíró, s azt mondta, hogy nem jó lesz így, mert a németek az átöltözés dacára is fel fogják ismerni őket, s akkor felgyújtják a falut. így aztán nem maradhattunk tovább a faluban. De segitenek rajtunk, amennyire tőlük telik. Újból felöltöztünk. Nem aludtunk ismét semmit. Adtak viszont hozzánk egy paraszt gyereket, aki elvezetett bennünket egy olyan útig, amely Csákvárra vezetett. Csákváron minden házban kiállottak az emberek, asszonyok és egyre hívtak, csalogattak bennünket, hogy szálljunk hozzájuk. ígértek mindent. Vályi egyik ismerősének apja ott tiszttartó volt és ezért igyekeztünk Csákvárra. Én és Vályi a tiszttartóhoz mentünk. Ott találtunk már több menekülő honvédet. Hanem bizony minduntalan jöttek a parasztok azzal a jelentéssel, hogy a németek már itt és ott vannak, és előre mozognak. A tiszttartó mindig tudta a csapatok állását, hollétét. Egyszerre azt is mondták, hogy a németek már jönnek. Ekkor aztán kocsit adtak alánk, hogy Velencére vigyen bennünket. Közben egyszerre csak rettenetes lárma támadt, „spion" kiabálás. Jött is a bíró, hogy spiont fogtak és agyon akaiják verni. Kiderült, hogy a velünk együtt megszabadult szegény Zrinyista az, kit megkötöztek, s vasvillával agyon akarták verni.