Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

2. szám - Juhász József: A tájfejlődés és a folyók

JUHÁSZ J.: A táj fejlődés és a folyók 69 Vannak, akik a folyók gátjait lebontva, újra hagynák a Tiszát - talán a Dunát is - szabadon kószálni, mint a középkorban, és előtte Ekkor az árvíz, például a Tiszán, két méterrel alacsonyabban folyna le, újra beköszöntene a biológiai aranykor, a fok-gazdálkodás, annak minden romantikájával. Ehhez azonban a védett, közel ezer település - közöttük például Szolnok, Csongrád, Szeged nagy része - kitelepítendő lenne. Széchenyi 1820-as naplóbejegyzése erről a helyzetről elég megrázó képet fest. Az 1830-as tavaszi árvíz idején a még szabadon mozgó Tisza 8000 km

2-t öntött el, és tartotta fogságában két hónapig. Vajon ez milyen kárt tenne a közel ezer településben és a hozzájuk tartozó utakban, vasútban, termésben? Van ennek enyhébb változata is. Eszerint a XIX. századi nagy folyószabályozás során, akkor jártak volna el helyesen, ha jó pár szakaszon meghagyták volna az eredeti állapotot, ahol a Tisza „kiszabadulhat" és szabadon elérheti a szabályozás előtti térképeken állandóan vízzel bontott területeket. A „Tisza ugyanis bebizonyította, hogy nem türi, ha szabályozzák" Gondoljunk azonban az 194l-es árvízre, amikor a töltésezett folyóban sem voltak az árvízszintek még két méterrel magasabbak az eredetinél, s a gátszakadások miatt a szétterült víz lényegében az ősi szintre apadt, mégis 70 km szélesen elborította az Alföldet a Tiszától a Berettyóig. A ma és a jövő emberének a pákász életmód, az úttalan, vasút nélküli, mocsarak közötti élet már aligha kívánatos .A gyűjtögető, halász, vadász életmód egyébként is a ma ott élő emberek töredékét sem tudná, még vegetáló szinten sem eltartani. A további megoldási javaslatok között van olyan,- pl. a Víz Keretirányelv - amelyik elfogadja a jelen állapotot az „erősen módosított víztestek" esetében. Ugyanakkor kimondja, hogy az erősen módosított folyó, vagy folyószakasz morfológiai struktúráját nem lehet megváltoztatni, ha az jelentős mértékű kedvezőtlen hatást gyakorolna a már meglévő hasznosításokra, olyanokra, mint a hajózás, az ivóvízellátás, az energia-termelés. Ez a megállapítás az adott tájban az ember növekvő igényeinek kielégítését szigorú feltételekhez köti, de nem akadályozza. A folyószabályozásnak szokás felróni a szikes területek keletkezését, a folyók mentén több tíz kilométer széles sávban talaj vízszín csökkenését és a „kiszáradás" miatt jelentkező öntözési igényt. Az alföldi talajvízészlelő kutak több évtizedes mérése alapján tudjuk, hogy a folyók hatása a talajvízre legfeljebb egy-két kilométeres sávban - és ott is a folyótól távolodva egyre csökkenő mértékben - hat. A síkságok talaj vízállását a helyi csapadék és a párolgás szabályozza. Ezért a szikes területek kialakulása sem a folyószabályozások következménye. Az öntözés szükségességét -az 1855ös tiszai árvíz után- a Tisza-völgyben az 1863-as szárazság mutatta meg egyértelműen. A termés pusztulása mellett az éhenhalt számos állat tömegeinek hullái feküdtek szanaszét. Ekkor értették meg az aszály veszélyeit, és kezdték tervezni a Keleti főcsatornát, és a Tiszalöki duzzasztóművet a Tiszavölgy öntözésére. Vannak, akik a belvízlevezetés, láthatóan egyre növekvő gondjáért is a folyószabályozást vádolják. A belvíz a folyók árvízszintje alatti területeken megjelenő tócsák tömege. Az árvízszintnél magasabb területeken megjelenő tócsák tömege a „külvíz", ami elvileg árvízkor is gravitációsan juthat a folyóba. Valóban igaz, hogy az árvízszint növekedése miatt a külvíz egy részéből is belvíz lett, de miután a külvíz is csak a belvizes területeken épített csatornákon keresztül tud a folyóba bejutni. Ha a folyó árvizeitől a területet töltésekkel védik, a hullámtéren kívül jelentkező vizet mindaddig szivattyúval kell a folyóba beemelni, ameddig a folyó vízszintje magasabb a belvízszintnél. Ha nincsen a folyó begátalva, akkor a csapadékvízen kívül a szabadon kiömlő folyóvíz visszahúzódását is meg kell várni, mielőtt a helyreállítást megkezdhetnénk, illetve a földekre rá lehetne menni. Kétségtelen, hogy ma nagy költséggel kell a belvizet a folyóba beemelni, de nem azért, mert a folyó szabályozott, hanem azért mert, sem a lakott területeken, sem a közlekedési vonalaknál, sem a mezőgazdasági művelésű területeken nem állhat a víz addig, amíg az egy-két hónap alatt gravitációsan bejut a folyóba. A belvízelvezetés valóban hatalmas feladat, de nem a folyószabályozás, hanem az ember számára értékesebbé vált tájon a teleülések, tanyák és a mezőgazdasági termelés védelme miatt. A táj fontos, egyre fontosabb összetevője a víz. Ahol van ott a táj értéke a víz értékével együtt nő. A táj ura az ember. Ezért a táj értékének növelése az ember számára a fenntartható fejlődés felső határáig ésszerű, lehetséges, és a jövő nemzedékre tekintettel kötelező is. Általában az értékesebb táj fenntartása nagyobb költségekkel jár. A környezetgazdálkodás feladata, hogy ennek optimális mértékét és módját, az ember növekvő igényeinek figyelembevételével, megtalálja. A folyószabályozások az ember szempontjából az érintett tájak értékét lényegesen növelték. A szabályozott folyók létét és a velük való együttélés gondolatát ma már tényként kell elfogadnunk. Tudomásul kell venni, hogy a mai Magyarország létét, gazdasági és településszerkezeti állapotát alapvetően a folyószabályozásoknak köszönhetjük. A szabályozás 150 évvel ezelőtti munkálatai annak az időnek műszaki és természettudományi felkészültségét tükrözik. Feladatunk ma az, hogy ezt a helyzetet ne merevítsük meg, hanem ebből a helyzetből kiindulva, a ma és a jövő emberének növekvő igényei szerint növekvő értékű tájakká alakítsuk a fejlődés fenntarthatóságának figyelembe vételével.. Ahogyan a természetes környezet csökkenése esetén tesszük, ebben az esetben is a múltat rezervátumokban kell megőrizni. A folyószabályozás során a folyókon száznál is több meandert vágtak át. Ezek egy része holtágakként jelenleg is megvan. A holtágakat kell a régi biodiverzitási viszonyok bemutatására kialakítani. A Ramsari egyezényben már megállapítottuk, hogy a tiszai holtágak növény és állatvilága az egykori folyó-menti vizes élőhelyek gazdag élővilágának megmaradt, ide visszaszorult, részei. A szabályozás előtti vízi-világot minél több meglévő és helyrehozható holtágban kellene kialakítani, amiket a folyó nagyvizénél gravitációsan átöblítve életben tarthatunk. Hasonló módon a szárazföldi állatok rezervátumaihoz, vagy bizonyos ritka növénytelepek ápolásához. Ez, a rezervátumok, nemzeti parkok, tájvédelmi területek fenntartásához, bizony rendszeres karbantartást igényelnek. A szabályozott folyónkban, ha végre azok tisztaságát biztosítjuk, új biológiai helyzet alakul ki, amit az ember, ha szükségét érzi, visszatelepítésekkel, (mint például a Rajnán Iffenheimnél a lazac, vagy a Tiszamentén a hód), vagy új telepítésekkel gazdagíthat. Tartsuk és ápoljuk a természet múltbeli értékeit megfelelően gondozva, de az ne akadályozza a folyók, tavak fejlesztését. A táj fejlesztését, s benne a felszíni víz alakítását, az ember igényeinek oldaláról kell vizsgálni és a táj természeti részét az ember igényeihez kell igazítani, szem előtt tartva, hogy a természeten csak annyit változtassunk amennyit az ember növekvő igényei megkívánnak. A kézirat beérkezett: 2011. június 8-án. JUHÁSZ JÓZSEF az MTA doktora, gyémánt-okleveles mérnök, ny. egyetemi tanár, a Magyar Hidrológiai Társaság és a Magyar Mérnöki Kamara tiszteleti tagja. Evolution of regions and the streams Juhász, J.