Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)

4. szám - Kalmár János–Barac, Mihai–Kuti László–Petraru, Ioanela: Talajvíz és szennyvíz Galac (Galati) paneljei alatt

65 Az államközi BNV szerződés felbontásának valós oka, és az ebből származó kár (avagy miért kell ma is a Duna hajózhatóságáról vitatkozni?) Szilvássy Zoltán, gyémánt diplomás mérnök, 1118. Budapest, Kelenhegyi út 68/A Kivonat: A BNV Szerződés értelmében a Magyar Félre háruló munkák vontatott kivitelezését a szénbányászat veszteségeinek pótlására „eltérített" anyagi források idézték elő. A késedelmet felhasználva, a szénbányászat agitátorai a „Dunaszaurusz" környezetvédő jelszavával a BNV elleni tüntetésekre mozgósítottak. Ezek rendszerellenes mozgalommá váltak, végül, a rendszerváltás „melléktermékeként" elérték a Szerződés egyoldalú felbontását. Az okozott károk nagyságrendjének becslését a közelmúltban megismert adatok tették lehetővé, hibás döntések, kárbecslés. ezeknél lényegesen nagyobb, központi, azaz állami forrásokból fedezett veszteségeket és ráfordításokat, csak a „be kellett zárni", „fel kellett számolni", „a próbálkozás eredménytelen volt", stb. kifejezések alapján lehet becsülni. Dr. Tamási István (Egyesült Magyar Szénbányák) szerint az első nagy hiba az eocén program előresorolása volt a visontai és bükkábrányi külszíni szénfejtésekkel szemben. A döntés hátterében Komárom megye politikai súlya volt. A bükkábrányi lignit erőmű valószínűleg még ma is üzemelne. A józanul gondolkodó bányász szakemberek között kiemelten kell szólni Zsuffa Miklósról, a Nógrádi Szénbányák igazgatójáról, aki nem értett egyet a Nagymarosi Vízlépcső és az érintett Duna melletti települések korszerű infrastruktúrája kiépítésének leállításával. Hiba lenne azt hinni, hogy az említett könyvben tárgyalt további hat bányaüzemnél sokkal rózsásabb lett volna a helyzet. Megalapozott ezért a feltevés, hogy a szénbányászatra „eltérített" anyagi eszközöknek betudhatóan kell ma dilettáns környezetvédőkkel és önjelölt szakértőkkel a Duna hajózhatóságáról, vízerőművekről, sőt magának a Duna vízi környezetének megmentéséről is vitatkozni. (A Szigetköz és az ennél nagyobb Csallóköz - alatti, Európa legnagyobb ivóvízkincsét féltő „Szauroszosok" és Dunakörösök a Dunántúl karsztvíz-kincsének elherdálásáról nem tudtak, és ha igen, akkor az ellen miért nem tiltakoztak?) Az „eltérített" összegeknek tulajdonítható veszteség az 1985-90. évi, korrekció nélküli, árakon becsülve: Liász + Eocén = 133. 5 Mrd Ft. További veszteségek forrása az elkészült, de a szerződés felmondása miatt nem hasznosuló létesítmények költsége, amelyhez a leállítással kapcsolatos költségek adódnak. Dr. Dóra Tibor, a kiskörei vízlépcső létesítményi főmérnöke a leállítás után továbbra is hasznos és a nem-hasznosuló létesítmények (pl. Dunakiliti) 1994-re átszámított értékeivel kimutatta a BNV leállításából származó veszteségeket. Ezek szerint a teljes kár, beleértve az osztrák kártérítést is (2.9 Mrd ATS, 9Ft/ATS - 1994. évi árfolyamon): 76. 2 Mrd Ft. A homogén alapon történő kárbecsléshez a bányák finanszírozására a fentiekben számított 133. 5 Mrd Ft veszteséget is át kell számítani az 1994. évi árszintre. Az 1985-90 periódusra érvényes átlagos árindex-szorzó 2. 21, azaz a veszteség 133.5 x 2.21 = 295 Mrd Ft. Ezért az 1994-re számított teljes veszteség 76 + 295 = kereken 371 Mrd Ft. Az „óvatos" becslést az évenként változó KSH szorzókkal, és a rendszertelenül, széles határok között ingadozó, időnként 10 %-ot meghaladó kamatlábakkal az 1994-2010 közötti 16 évre folytatva, a kár a fenti összeg 10-szeresére, vagyis 3710 Mrd Ft-ra adódik. A kárbecslés utolsó számszerűsíthető tétele a bősi erőműben termelt áram, amelyik 18 év óta teljes egészében a szlovák félnél marad. Ennek fele a BNV megépítése esetén Magyarországot illetné. Értékét Kerényi A. Ödön, az MVM Zrt. ny. vezérigazgató-helyettese, kb. 2.3 Mrd US dollárra (a jelenlegi árfolyamon 426 Mrd Ft-ra) becsülte. A teljes számszerűsíthető kár tehát nagyságrendileg kereken 4. 000 Mrd Ft-ra adódik. (2011, május 10.) Kulcsszavak: Az Államközi Szerződés 1977. évi megkötése után a Magyar Fél által vállalt munkák igen vontatottan haladtak előre, holott azokat „még nagyon laza" ütemterv mellett is, öt-hat év alatt - azaz legkésőbb 1983ra - be lehetett volna fejezni (az osztrák és a szlovák vállalkozók a Nagymarosi Vízlépcső megépítésére két éves határidőt ajánlottak). A BNV 1983. évi üzembe helyezése esetén a jól, gazdaságosan, környezeti károk nélkül működő rendszer előnyei nyilvánvalók lettek volna, és ellene néhány évvel később, aligha lehetett volna bárkit is a „Dunaszaurusz" környezetvédő trójai falovába burkolt rendszerellenes tüntetésekre mozgósítani. Talán még a rendszerváltás is „elmaradt" volna? A késlekedés okát (okait) firtató kérdésekre azonban eddig csak homályos, forráshiányra, a romló gazdasági helyzetre, vagy a fenyegető államcsődre történő hivatkozás volt a válasz. A halogatás valódi okai dr. Horn János 2002-ben megjelent, kereskedelmi forgalomba nem került, „Egy szakma tündöklése és hanyatlása" c. könyvében találhatók (a kiadó a Bányász Kultúráért Alapítvány.) Ebben az egyes bányavállalatok sorsát saját igazgatóik ismertetik. Szerintük az 1974. évi „olajár-robbanásra adott válaszként" a felső vezetés a szénbányászat erőltetett fokozása mellett döntött; a rendelkezésre álló, amúgy is szűkös anyagi forrásokat a csaknem valamennyi bányavállalatnál veszteséges termelés finanszírozására fordította. Ezek között is kiemelkedtek a „Liász" és az „Eocén" programok. A Liász program a Mecseki Szénbányáknál 1982-ben indult, és az évi átlagosan 850 MFt ráfizetések miatt felhagyott projekt, 1990-ben zárult. A jóváhagyott, kereken 23 Mrd Ft helyett a tényleges ráfordítás 30 Mrd Ft-ra becsülhető. Maga a bezárás kereken 6. 5 Mrd Ft költségével együtt, a veszteség kereken 36. 5 Mrd Ft volt. Az Eocén program a Tatabányai Szénbányáknál, Gál István korábbi vezérigazgató javaslatára, 1977-ben indult. Az MT 3302/1976 sz. rendelete a beruházásokra (bányanyitásra 30, a Bicskei gyüjtőerőműre 67) összesen 97 Mrd Ft-ot irányzott elő. A „víz alóli szénbányászatnak" nevezett programot több bányász szakember is eleve elhibázottnak minősítette. Igazuk lett: Nagyegyházán 100, Csordakúton 40, Mányban 42, a vízaknáknál 80, Lencsehegyen 82, összesen 344 m

3/perc, azaz kereken 495. 000 m

3/nap ivóvizet kellett, helyenként 200 m-t elérő mélységből, kiemelni. A kiemelt víz egy részével bakonyi településeket láttak el, az elapadt források és kutak pótlására zacskós és kannás ivóvízzel, másik részével évekig táplálták az átfolyásos rendszerű Taljándörögdi Pisztrángnevelőt. A vezérigazgató, Fekete Lajos is elismerte, hogy a „vízemelés iszonyú költsége" miatt a karsztvíz-gazdálkodás (a Dunántúli Középhegység víztelenítése, a Budapesti hévízforrások elapadásának veszélyeztetése) tarthatatlanná vált. 1981 és 1983 között a vállalat nyereségét (?) „külső támogatások" (pl. iparági tartalékalap, amortizáció-csúsztatás, eredménykiegyenlítés, időbeli elhatárolás) biztosították. Tatabánya még 1984-ben is 4 Mrd Ft-ot kapott beruházási államkölcsönként, míg 1986-ban 800 MFt veszteséget az állam fedezett. A vállalat szanálását a Pü.M 1987. július 7-én rendelte el. A beszámolóban összekeverednek a különféle, de csaknem kivétel nélkül veszteséges tevékenységek, ezért az Eocén program vesztesége - óvatos becsléssel - a beruházás jóváhagyott összegével tekinthető egyenlőnek. A tényleges kár érzékeltetésére jóformán csak a központilag jóváhagyott összegek állnak rendelkezésre. A valódi,