Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)

4. szám - Pék Éva: A magyar vidék vízgazdálkodásra alapozott fejlesztésének konfliktusai

17 nem képes kivédeni a levonuló szennyezési hullámokat. Kiemelt kérdés, hogy a vizhasználthoz szükséges engedély költségeit jogosnak tartja-e a felhasználó, ha olyan veszélyt rejt magában a vízfelhasználás, mint a szomszédos országoktól való függőség? Elég csak a legnagyobb horderejű és médiával bíró 2000-ben történt esetre gondolnunk, a tiszai cianid szennyezésre. Nem kapnak elég érvényt a nemzetközi együttműködési megállapodások. Szakemberek és laikusok megkérdezésével egyöntetű választ kaptam arra, hogy a határmenti vízvédelemről szóló egyezmények valóban beváltják-e a hozzájuk fűzött reményt, a válasz sajnos: nem. Nincsenek olyan mértékű és erejű szankciók, amelyek elegendőnek bizonyulnak ezek betartatására, mivel mondhatjuk, hogy egyáltalán az egységesített, közérthető jogi háttér is hiányos a vízgazdálkodás esetében. A jogi norma, tehát a vízügyi norma is magatartásra vonatkozó rendelkezést jelent, szerkezete tartalmazhatja a körülményeket, feltételeket, diszpozíciót és jogkövetkezményeket. Ez a szerkezet azonban nem jelenik meg feltétlenül a vízügyi normák rendszerében, hiszen ahol a magatartás-szabály egyértelműen tiltó jellegű, nincs külön feltétel-rendszer, pusztán diszpozíció és joghatás, elég, ha a vízminőségre gondolunk, amire vonatkozó normák derékhadát a büntető díjszabás adja. Mivel véges készletekről van szó, ezért az állam kötelessége az olyan sajátos normákat megalkotni, amely új társadalmi viszonyokat alakít ki, mivel ezek a viszonyok nem feltétlenül jelennének meg akkor, ha az egyénekre bízná a döntés lehetőségét. Ez az úgymond kényszerítés az, ami megalapozza, hogy mindenki számára tisztázódjon, ha vízről beszélünk, akkor értékről beszélünk. Amíg nem kerül köztudatba, hogy azért érdekünk, hogy a vízzel megfelelően bánjunk, mert meghatározott, véges mennyiséggel rendelkező jószág, addig az érdek úgy fog megjelenni, mint a szankció elkerülésének érdekében tett lépések. Ezáltal befolyásolható a vízgazdálkodási célok érvényesítésének és érvényesülésének körülménye, feltételrendszere, és ezáltal jut az általános jogi értelemben vett norma a kötelező magatartás kikényszerítésének szintjére. Jogszabállyal azonban a személyekre vonatkozó felfogást, attitűdöt, filozófiát nem tudunk szabályozni. Az okozatokat a hármas elv szerint felosztva fogalmaztam meg. Részben a társadalmi problémákat, társadalmi elégedetlenséget okozó folyamatok eredményeit foglaltam össze, mint a térség alacsony népesség-megtartó képessége; a lehetőségekhez képest alacsony életszínvonal; valamint kiemelten hívnám fel a figyelmet az oktatási intézmények állásfoglalásának hiányáról. A vízgazdálkodás konfliktusainak eredményeként a térség gazdasági hátránnyal küszködik, mégpedig jellemző az elmaradottság, a térség alacsony versenyképessége, ami a mezőgazdaságban merül ki, egyéb gazdasági tevékenység nem számottevő, de még ennek is alacsony a jövedelemtermelő képessége. Az ökológiai értékelés kevésbé mondható elszomorítónak, mint a társadalmi és gazdasági faktor, azonban súlyos víz-kártételek az ökológiai egyensúlyra is kihatnak. Jellemző a nem megfelelő tájgazdálkodási forma miatti degradálódás, valamint a kezelhetetlen területek „visszavadulnak". Azonban megállapíthatjuk, hogy ezek az okozatok, még ha teljes egészében nem is szüntethetőek meg, befolyásolhatók közvetlen ágazati beavatkozással. Nem lehet a vízügyet azonban önállóan és homogén módon értelmezni, hiszen a nemzetgazdaság minden ágával kapcsolatban van (például: bányászat, építészet, halászat, földvédelem, stb.), mintegy határterület, határágazat. Ezért nem tudunk modelleket felépíteni és általános elveket megfogalmazni, vagy intézkedésekkel egységesen kezelni a vizeket. Ezért kell a VGT által lehatárolt alegységeken területre jellemzően meghatározott terveket elkészíteni. A következő fejezet lényege, hogy átfogó javaslatokat fogalmazzon meg a vízgazdálkodás koordinációjára vonatkozóan. 5. Következtetések és javaslatok Dolgozatomban vizsgált probléma bemutatása során nem pusztán a magyar vidék életét átszövő morális válság megfogalmazása volt a célom, sokkal inkább felnyitni az olvasók szemét a növekvő vízigények kielégítését célzó törekvések elmaradására. Az összes vízigény előreláthatólag nőni fog 2-3 %-kal (HARTWIG-RÁKOSI, 2009), a legszignifikánsabban a mezőgazdasági vízfogyasztást említhetjük meg. Összességében megállapítható, hogy a hasznosítható készletek az ivóvízigények kielégítését ellátják az egész ország területén még a kedvezőtlen éghajlatváltozás tekintetében is. Az ipar, halastavak és az állattartás vízigénye is tartható, figyelembe véve, hogy víztakarékos technológiák használata fog a jövőben elterjedni. A vízkészletekben gazdag területekhez kell azonban igazodni, így elkerülhetők a költséges készletnövelő beavatkozások. A mezőgazdasági vízfogyasztást azonban várhatóan majdnem a kétszeresére fog nőni vízigénye. Jelenleg mintegy 400.000 hektár öntözése felel meg a reális célkitűzésnek, azonban az optimális külső és belső gazdasági feltételek mintegy 900.000 há követelné meg öntözését (SOMLYÓDI, 2009). Ha az éghajlatváltozás negatív hatásaival számolunk a gazdasági oldal mellett, beláthatjuk, hogy a növekvő felhasználással szemben támasztott igény, a gyakorlatban megjelenő elutasító magatartás és az ökológiai feltételek egymással ellentétes irányvonalat szabnak meg ezen a területen. Az általam végzett Bandura-féle Társadalmi-tanulás modelljére vetített kutatások során kiderült, hogy Magyarországon a társadalmi részvétel szintje és színvonala, valamint a vízgazdálkodás társadalmi megítélése messze elmarad a nyugati gyakorlattól. Az ilyen nagy volumenű projektek megkövetelik a minél szélesebb kör bevonását az előkészítésbe és megvalósításba egyaránt. Ahhoz, hogy ez Magyarországon működhessen fokozottabb és összehangoltabb állami beavatkozásra lenne szükség, megfelelő állami szintű koordinációra és megállapodásra. A magyar vízgazdálkodás hiányát szenvedi az állami szerepvállalásnak, pont ezért nehéz ehhez kapcsolódó intézkedéseket tenni, tevékenységeket folytatni. Rövidlátó hozzáállás jelenik meg, miszerint a jelenben nem küzdünk vízhiánnyal, így megint a problémák bekövetkezte után orvosoljuk majd hibáinkat a vizeink megóvása érdekében. Jól felfogott nemzeti érdek lenne tehát rugalmas vízgazdálkodási politikát bevezetni, s mindezt konszenzusban az egyéb gazdasági ágakkal tenni.