Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)

4. szám - Pék Éva: A magyar vidék vízgazdálkodásra alapozott fejlesztésének konfliktusai

14 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2011. 91. ÉVF. 4. SZ. 4.2.3. A magyar vízgazdálkodásról kialakult vélemény általános értékelése Az vízgazdálkodásról kialakult általános képre voltam kíváncsi a megkérdezettek részéről a kérdőív 3. fejezetében. Vajon a magyar gyakorlatban megfelelő súllyal jelenik-e meg a vízügy? Mindenkiben tudatosult-e, hogy milyen értékkel rendelkezünk mi, itt a határon belül? Úgy gondolom, hogy lassan a közvélemény is megfelelő figyelmet fog fordítani a vizeink védelmére. Egy interjú kapcsán kapott válasz sokkolóan igaznak bizonyult, miszerint a magyar köztudatban egyszerűen nem alakul ki reális kép a vízgazdálkodás fontosságáról. Amíg nem válunk érdekeltté, amíg természetes számunkra, hogy annyi vizet használunk és pazarolunk, amennyit csak szeretnénk, nem fogjuk megtanulni értékelni azt. Amíg ilyen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy bőven van felhasználható vizünk, addig gondolkozhatunk másodlagos hasznosítási lehetőségen is. Sajnálattal hallgattam a gazdáktól azonban, hogy függetlenül az aszálykároktól és vízszükségtől, nem tudják öntözni a földjeiket, mert nem rendelkeznek nagy értékű monokultúrákkal, részben pedig a magas vízhasználati díjak jelentenek akadályt. Tehát meg kell jegyeznünk, hogy bár a lehetőségünk megvan az öntözésre, még nem alakítottunk ki olyan rendszereket, hogy gazdaságosan tudjuk kitermelni a szükséges mennyiséget. A szekunder hasznosítási lehetőségek száma magas, mint: öntözés, tógazdálkodás, üdülés, falusi turizmus, vízi közlekedés, ipari vízkivétel és vízi energia. Szinte minden megkérdezett fontosnak tartotta az összes hasznosítási formát, azonban fejlesztésüket rangsorolva az öntözés, tógazdálkodás, vízi közlekedés kapott legtöbb bizalmat. Valóban ezek azok a lehetőségek, amelyek legkecsegtetőbb és kézenfekvőbb megoldást nyújthatnak a vizes élőhelyek közelében lakók számára gazdaságuk biztonságossá tétele, jövedelem kiegészítés, pótlólagos jövedelemszerzés végett. A magyar vízgazdálkodás azonban egyértelműen háttérbe szorult a vidék életében. Nincs olyan jelentékeny megmozdulás, amely egyértelműen bemutatná a vizek helyes kezelésének és vidék fejlődésének kapcsolatát. A nyugati példák messze vannak, még nem kaptak elég figyelmet az országban, saját újító elképzelések pedig még nem születettek. Az állami koordináció gondjait jelzi, hogy a megkérdezettek az állami szerepvállalást újból negatívan jellemezték, illetve tisztázatlanságra hivatkozva nem tudtak nyilatkozni arról, hogy milyen módon lenne szükséges a hatásköröket és jogköröket szétosztani a különböző szinteken. Számomra önigazolásként kaptam meg az eredményt, hogy az emberek érdeklődését felkelteni hivatott eszközök közül mindenki, szinte kivétel nélkül megjelölte a vízgazdálkodás oktatásba való bevonását. Ezen kívül fontos szerepet tulajdonított mindenki a társadalmi párbeszéd nyitásának, tehát függetlenül attól, hogy bárki is ismerte volna a Bandura-féle Társadalmitanulás modelljét, megoldásként tartják számon az érintettekkel való kiegyensúlyozott kapcsolat kiépítését. Egybehangzó véleményt alkottak a kérdőívet kitöltők a magyar vízgazdálkodási politika értékelésére is, miszerint sokan negatívan ítélik meg a politika közreműködését, vagy egyáltalán nem látják, hogy lenne egységes vízgazdálkodási politika az országban. A folyamat nem új keletű, hiszen a mezőgazdasági teljesítményének és gazdasági jelentőségének visszaesésével az öntözés arányosan visszaesett a '70-es évektől kezdve. Társadalmi, gazdasági és állami oldalról is olyan alapvető változások következtek be, amelyek előidézték a mezőgazdasági vízhasználat igényének csökkenését. A '90-es évek olyan agrárágazati átalakulást hoztak magukkal ezek után, amihez a mezőgazdaságunk nehezen tudott alkalmazkodni, mint: tisztázatlan tulajdoni viszonyok, birtokok elaprózódása, a felvevő piacok beszűkülése, termelési költségek növekedése, a nyíló agrárolló, a szakemberek hiánya és számuk csökkenése. Mindezek a tényezők lehetetlen helyzetbe hozták az agrárgazdaságunk fejlődését, ami magával vonta a hozzátartozó egyéb gazdálkodási ágak, tehát a vízgazdálkodás visszaesését is. Az ok, amiért ez bekövetkezhetett, pont a fentiekben tárgyalt, a víz másodlagos hasznosításának elhanyagolható országos gyakorlata. Ezek után nem meglepő az igény a megkérdezettek részéről a vízgazdálkodási politika teljes átalakítására. És hogy ki milyen módon lát megoldást az árvízvédelem tökéletesítésére? Eltérő válaszok közt szerepelnek műtárgy rekonstrukcióra és létesítésre vonatkozóak, valamint olyanok, amelyek a vízgazdálkodást új alapra helyezve a köz- és magánérdek ellentétének elrendezésében látja csak a kiutat. Tényként megállapíthatjuk, hogy jelentős lépéseket addig nem tudunk tenni, amíg a nem alakul ki egységes vízgazdálkodásra vonatkozó támogatási és szabályozási rendszer összehangoltan egyéb gazdálkodási ágakkal, de önálló intézményként. 4.3. Altalános problémafeltárás, helyzetkép 4.3.1. Problémafa Úgy döntöttem, hogy a tisztánlátás végett problémafát állítok fel, amihez segítségemre volt az általam megkérdezettek sora, eddigi tanulmányaim és gyakorlati tapasztalatom. Ennek elemzésével kívánom ismertetni a feladat összetettségét. Mivel a helytelenül megfogalmazott okok helytelen megoldást eredményeznek, így arra törekedtem, hogy minél konkrétabban fogalmazzam meg az elemeket. Önmagában álló probléma nem létezik, tehát mindig része az ok-okozati láncnak (SZŰCS-GRASSELLI, 2007). Fő problémaként jelöltem meg az általam felállított fában a vízgazdálkodás csökkenő szerepét a vidéki élet fellendítésében. Ennek okait visszavezettem a közcélú politika hiányára; a mezőgazdaság, természetvédelem és vízgazdálkodás közt éleződő konfliktusra; valamint a vizeink alacsony kihasználtsági szintjére. A kiinduló problémának említhetjük a magyar vidék hátrányos társadalmi, gazdasági és jogi helyzetét, ami hatással bír a vízgazdálkodás és a vele összefüggő egyéb ágazatokra is. Hogy melyek azok a tényezők, amelyek a vízgazdálkodás szerepvesztését előidézik a problémafa alsó kétharmadában lévő cellákban fogalmaztam meg. A közcélú vízgazdálkodási politika hiányát előidéző okok közt szerepel a kommunikáció hiánya, így az érintettek nem megfelelő informáltsága. A Társadalmi-tanulás modellben kiegészítettük a kimenetel eredményességét azzal a ténnyel, hogy legmegfelelőbb együttműködés és párbeszéd, valamint az együtt tanulás sem biztos, hogy pozitív hozadékot eredményez. Az országos gya-