Hidrológiai Közlöny 2010 (90. évfolyam)

6. szám - LI: Hidrobiológus Napok: „Új módszerek és eljárások a hidrobiológiában” Tihany, 2009. szeptember 30–október 2.

152 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2010. 90. ÉVF. 6.. SZ. 7. rendüeknél 3,61 ± 0,9 míg a 8. rendűek esetében 3,75 ± 0,81. Az átlagos diverzitás és a rendüség kapcsolatában megállapítható (2. ábra), hogy a rendüség növekedésével a diverzitás értékek is nőttek. A vízfolyások rendűsége és az átlagos diverzitás között erős pozitív (r = 0,905) szignifikáns (p< 0,001) korrelációt találtunk. A fajszámhoz hasonlóan az 1. és 2. rendű vízfolyások diverzitás értékei hasonló tartományba esnek, a 3-6. rendűek alkotnak egy következő csoportot, majd a 7. és 8. rendű vízfolyások magasabb értékűek, közel azonosak (2. ábra) 3,9 2,5 0 1234 5678 Vízfolyások rendűsége 2. ábra: Az átlagos diverzitás és a folyók rendűségének kapcsolata Az 1. rendű mintavételi pontoknál az egyenletesség átlagértéke 0,63 ± 0,14, a 2. rendüeknél 0,73 ± 0,27, a 3. rendüeknél 0,56 ± 0,15, a 4. rendűek esetében 0,61 ± 0,14, az 5. rendüeknél 0,48 ± 0,05, 6. rendüeknél 0,62 ± 0,03, 7. rendüeknél 0,66 ±0,14 míg a 8. rendűek esetében 0,69 ± 0,11. Az egyenletesség és a rendüség között nem találtunk kapcsolatot (5. ábra). 50 20 012345678 Vízfolyások rendűsége 3. ábra: Az egyenletesség a folyóvizek rendűségének függvényében Az összes (506) mintavételi pontra MINITAB programmal végzett korrelációszámítás után a faj szám és rendüség összefüggésében pozitív (r = 0,426) szignifikáns (p< 0,001) korrelációt találtunk, valamint a diverzitás és a rendüség esetében is pozitív (r = 0,231) szignifikáns (p< 0,001) korreláció volt kimutatható. Az egyenletesség és a rendüség kapcsolata nem szignifikáns. A rendüség meghatározása után elmondható, hogy az általunk vizsgált hazai vízfolyások (506 mintavételi hely) 62,6 %-a az 1. rendű kategóriába tartozik, 25,3 %a 2. rendű, 6,5 %-a 3. rendű, 1,6 % 4. rendű folyó, 0,6 % -a 5. rendű, 0,4 %-a 6. rendű, míg a mintavételi pontok 0,8 %-a a 7. rendű kategóriába tartozik. 8. rendű folyó a vizsgált vízfolyások 2,2 %-a, amelyek a Duna különböző szakaszai. Ez az arány megfelel Horton (1945) megállapításának, mely szerint a magasabb rendű vízfolyások száma kisebb. A VKI kezdeti szakaszában jelentés formájában jelent meg és vetődött fel a fajszám, diverzitás és egyenletesség témaköre, mint az ökológiai állapot változására utaló jelzők (Ács, 2003). Már akkor hangsúlyozták, hogy eredményeik nagyon bizonytalanok, mivel hazai adatok alig álltak még rendelkezésre (Ács, 2003) az egyes határértékek kidolgozásakor. Ezen kezdeti próbálkozásoat is figyelembe véve a következőket mondhatjuk: A vizsgált vízfolyásokban a fajszám értékek 5 és 74 között változtak, az átlag 27,8 ± 9 (átlag ± SD) volt. A faj gazdagsági minimumérték a referencia állapotra a legalább 30 faj jelenléte egy mintában (Ács, 2003). Az általunk vizsgált patakok esetében 265 mintavételi helyen voltjelen a minimum 30 faj, ez a mintavételi helyek 38,8 %-a. Ezek biztosan nem mindegyike lenne javasolható referencia pataknak. A Shannon-Wiener diverzitás indexek (H') változása a patakokban 0,2 és 5,4 között volt, míg az átlag 3,0 ± 0,7. Az egyenletesség (J) értékei 0,06 - 0,88 között alakultak a 683 mintavételi hely esetében, az átlagérték pedig 0,6 ± 0,1. A diverzitás értékeknél 3-nál nagyobb, az egyenletesség esetén pedig a 0,5-nél nagyobb értékek jelezhetik a referencia helyet (Ács, 2003). 343 helyen volt nagyobb a diverzitás értéke, mint 3, ez 50,2 %-a az általam vizsgált pontoknak. A vízfolyások 78,0 %-a (533 mintavételi pont) meghaladta a referencia hely meghatározásához javasolt 0,5- nél nagyobb egyenletesség értékeket. A legtöbb, 101 minta a 0,70-0,74 közötti tartományba esik, ami jóval a referenciaérték felett van. Ezek a számok már önmagukban is túl magasnak tűnnek, hiszen tudjuk, hogy hazánkban a vízfolyások állapota nem ennyire jó. Az Ács (2003) szerint referencia helyre javasolt fajszám és diverzitás adatok alkalmazásánál ezért mindenképpen figyelembe kell venni a vízfolyások rendüségét is, hiszen az eredményeink jól mutatják, hogy a fajszám (r = 0,921; p< 0,001) és diverzitás (r = 0,905; p< 0,001) adatokat jelentősen befolyásolja a vízfolyás rendűsége is. Szabó és mtsi., (2004) hasonló megfigyelést tettek, amikor vizsgálataik alapján kimutatták, hogy faj szám és diverzitás növekedés egy vízfolyáson belül a folyásiránnyal lefelé haladva összefügg azzal, hogy a mellékfolyók gazdagítják a közösségeket. Hasonló eredményű kutatást végzett Molloy (1992) a Kentucky folyó vízgyűjtő területén vizsgált három folyórendszeren. Az általa tanulmányozott vízfolyások 1-5. rendű folyók. A vizsgált három folyóból kettő esetében a Shannon-diverzitás nőtt a forrástól lefelé, a harmadik folyónál pedig a forrásnál talált nagyobb Shannon-diverzitás értékeket. Molloy (1992) megállapította, hogy a fajszám és a számított Shannon-Wiener diverzitás értékek az 1-5. rendű vízfolyások esetén a méretükkel egyenes arányban nőttek. A Yellowstone Nemzeti Park területén Robinson és munkatársai (Robinson és mtsi., 1994) 1-4. rendű vízfolyások kovaalga közösségeit tanulmányozták 14 mintavételi helyen egy 1988-ban bekövetkezett bozóttüz után. 1988-1992-ig öt éven keresztül vizsgálták a kovaalga faj számot, Simpson Indexet és a Shannon-diverzitást. A vízgyűjtő terület égésének %-os mértékét is figyelembe vették az adott területen (mint fizikai diszturbanciát), amely 0-92 % volt. A legnagyobb mértékben felégett vízgyűjtő területek mutatták a legnagyobb változást a kovaalga fajok tekintetében. Az egyes években eltérő eredményeket kaptak a faj számot és a Shannon-diverzitást vizsgálva, valamint azt is megállapították, hogy