Hidrológiai Közlöny 2009 (89. évfolyam)

4. szám - Fogarasi László: „Elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott”. Bős–Nagymaros ügye 2009-ben

51 „Elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott": Bős-Nagymaros ügye 2009-ben Fogarasi László 1121. Budapest, Karthauzi u. 13. Kivonat: Két évtized év távlatából világossá vált. hogy a Bős-Nagymaros vízlépcső-rendszer (BNV) leállítása 1989-ben Magyarország számára rendkívül káros volt. A hamis és szakszerűtlen érvekkel félrevezetett magyar kormány egyoldalúan felmondta a BNV megvalósítására 1977-ben kötött magyar-csehszlovák szerződést, és leállította a nagymarosi vízlépcső további építését, majd elrendelte a félig elkészült mü teljes lebontását, a Duna-meder eredeti állapotban való visszaállítását. Ez a döntés akkor született, amikor a teljes befejezéshez már csak 48 milliárd forintra lett volna szükség. Kulcsszavak: vízerő-hasznosítás, vízépítés, nemzetközi vízügyi szerződés. A magyar országgyűlés 1997 őszi időszak 33. ülésnapján elhangzott beszámoló szerint a BNV építésébe akkor már belefektettünk 200 milliárd forintot. A bontási munkák értéke, a környezeti rehabili.áció és a kártérítések 163 milliárdot tettek ki, azaz összesen 363 milliárdot költöttünk arra, hogy ástunk egy gödröt a folyómederben, aztán visszatemettük. 1990-ben a csehszlovák környezetvédelmi miniszter új megállapodásra tesz javaslatot Budapesten. A magyar kormány nem fogad el új alternatívát, sőt ragaszkodik ahhoz, hogy a szlovákok is bontsák el a már megépített műtárgyaikat, és állítsák vissza az eredeti állapotot. Miután megállapodás nem jött létre, 1991-ben a szlovák fél egyoldalú döntést hoz, és megépíti az elnevezése alapján "C"-változat szerinti megoldást, ami szlovák területen valósítja meg a Duna új mederbe terelését. 1992 októberére üzemkész állapotba kerül a Gabcíkovo (Bős)-i vízlépcső, és az erőműben megindítják az első turbinát. Most nézzük meg, hogy az elmúlt 15 év alatt milyen hasznot hozott Szlovákiának a bősi-erőmű üzemeltetése. A szlovák nyilvántartás adatai szerint az erőmű teljesítménye a dunacsúnyi gátba beépített 4 turbinával együtt 748 MW. Ha ehhez hozzávesszük a meg nem épült nagymarosi erőmüvet, akkor 728 + 160 = 888 MW összteljesítményt kapunk. A csúcs-kihasználási jellemző figyelembe vételével évi 275 milliárd kWó lenne a termelés, aminek fele Magyarországot illetné. A 275 milliárd kWó felét 23 Ft/ kWó áron számítva 32 milliárd forint évi bevételre számíthattunk volna. Az osztrák kölcsönből épülő beruházás törlesztése 2003-ban teljesült volna. Ez az elmaradó bevétel azonban a hazai veszteségeknek csak egy részét képezi. Szakértői vélemény szerint a BNVberuházás elmaradása 1998-as áron számítva 1,45 milliárd USD-ra becsülhető, aminek összetevői: - a feleslegessé vált beruházások, - a törlesztendő hitelek, - Szigetközben a vízhiány miatt bekövetkezett károk, melyek a késedelmes intézkedések (fenékküszöb) miatt álltak elő, - a meg nem valósult erőművi kapacitások pótlásához szükséges beruházások, - a meghiúsult berendezések szállításának kötbérei, - az elmaradt termelés pótlásához szükséges többlet tüzelőanyag. Vessük ezt össze azzal a ténnyel, hogy a villamosenergia-ipar privatizációjából a magyar állam mindössze 1,25 milliárd USD-t kapott. Folytatva még a veszteséglista tételeit, könnyen belátható, hogy a nagymarosi vízlépcső-beruházás leállítása miatt nem valósult meg: - a dunai árvizek megszüntetése, mely az adonyi és a fajszi vízlépcső megépítésével határainkon belül a teljes árvízvédelmetjelentette volna, - a nemzetközi hajózóút biztosítása, amire Magyarország 1948-ban a Dunai Konvenció-ban kötelezettséget vállalt. A folyó jelenleg az évnek mindössze 65-72 %-ában hajózható akadálytalanul. Közismert tény, hogy a vízi szállítás olcsóbb, mint a vasúti vagy közúti szállítás, és sokkal inkább megfelel a környezetkímélő követelményeknek. Ennek a nemzetközi vízi útnak a nem teljes kihasználása jelentős és folyamatos kárt okoz a Duna-menti országoknak. - nem épült ki a vízi-turizmust kiszolgáló dunai kikötőrendszer, amely a meghosszabbítását célozta kelet felé a nyugat-európai vízi-turizmusnak, - nem létesült a Nagymaros-Visegrád közúti híd, amely a vízlépcső tetején átvezette volna a gépkocsi forgalmat, - igen jelentős és tartós veszteség adódik abból is, hogy a dunakiliti-duzzasztómű, amely a folyó vizének szlovák és magyar oldalra történő elosztását lett volna hivatott betölteni, kiesett a rendszerből azáltal, hogy a vízelosztás szlovák területen valósult meg, - ugyancsak tartós veszteségként könyvelhető el, hogy az ingyenes és újra felhasználható vízenergia helyett importból származó tüzelőanyag kerül felhasználásra, amely amellett, hogy folyamatos drágulásnak van kitéve, az egyre szigorodó környezetvédelmi előírásoknak nehezen tud eleget tenni. A vízlépcső-ellenzők általában a táj megváltozásából adódó károkat szokták felhozni ellenérvül. Kétségtelen, hogy az építkezés alatt és később is károk keletkezhetnek a természetben. De ez a kár a környék rehabilitációjával csökkenthető, és csak egyszer jelentkezik, míg az építésből származó haszon folyamatosan működik. Az ellenzők másik érvelése az volt a leállítás mellett, hogy az ország gazdasági helyzete nem teszi lehetővé egy ilyen nagy volumenű beruházás megvalósítását. Tiltakozásuk közben azonban elfelejtettek arról tudomást venni, hogy a bécsi Donaukraftwerke az osztrák bankok hitel-garanciájával vállalta a teljes vízlépcső-rendszer megépítését, amelynek költségét a magyar állam a megtermelt elektromos áramból térítette volna vissza. A beruházás teljes költsége 11 év alatt megtérült volna. 2003-tól élvezné az ország a szlovákokkal közösen termelt áram feléből adódó, évi több mint 30 milliárd forint bevételt és a duzzasztásból eredő egyéb hasznot, ami még az áramtermelésből származó bevételt is jóval felülmúlja. Ma már látjuk a működő szlovák példából, hogy nem volt igazuk azoknak, akik azt állították, hogy a vízlépcső megépítése ökológiai katasztrófát fog okozni. De azoknak sem lett igazuk, akik a felszín alatti ivóvízkészlet minőségi romlását jósolták meg. Annyira biztosak voltunk a dolgunkban, hogy szakértelem híján 1993-ban bírósághoz fordultunk, abban a reményben, hogy nemzetközi fórumon majd nekünk adnak igazat a szlovákokkal szemben. A Nemzetközi Bíróság 1997-ben Hágában hozott ítélete azonban hideg zuhanyként érte a magyar delegációt, amelyben mellesleg egyetlen vízépítő szakember sem foglalt helyet. A bíróság szinte minden követelésünket elutasította, amit a szlovákok-