Hidrológiai Közlöny 2008 (88. évfolyam)

4. szám - Faludi Gábor–Nebojszki László: A Mohácsi-sziget kialakulása és vizeinek történelmi változásai

54 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2008. 88. ÉVF. 4. SZ. ból igen fontosak a Baja-Bezdáni-tápesatorna egyes sza­kaszai, a Karapancsai erdei-tó, a Kadia-Duna, ill. a táj­egység peremén fekvő Klágya-Duna és Riha-tó. Legérté­kesebb-legszebb növényei a békaliliom (Hottonia palust­ris), a vízidara (Wolffia arrhiza), a vízitök ( Nuphar lu­tea), a tündérrózsa (Nymphaea alba) és a tündérfátyol (Nymphoides peltata). A láprétek fokozottan védett nö­vénye a légybangó (Ophrys insectifera). A botanikai kutatások eredményeképpen elmondható, hogy a Mohácsi-sziget növényvilága hasonló a gemenci tájegységéhez, de több olyan szubmediterrán növény is él itt, amely már Gemencen nincs és a Duna-Dráva tor­kolatvidék közelségét jelzi. Többek között ilyenek a jeri­kói lonc (Lonicera caprifolium), a rozsdás gyűszűvirág (Digitalis ferruginea) és a magas csukóka ( Scutellaria altissima) (Kevey, 2002). Az erdőszerkezet az ármentesítések után kialakult víz­járás hatásaként alakult ilyenné. Ez azt is jelenti, hogy a Duna medrének bevágódása miatti jellemző vízszintek csökkenése újabb hatást fejt ki a növényvilágra. Az utób­bi időben a vízigényesebb növényféleségek „közeledése" figyelhető meg az egész évben megmaradó nyílt vizek i­rányába. A folyamat a víz visszavezetésével, visszatartá­sával és szükség esetén vízpótlással változtatható meg. A jövő feladata a korábban letermelt erdők helyén ültetett adventiv nemesnyár (Populus ssp.), fekete dió (Juglans nigra) és akác (Robinia pseudoacacia) ültetvények foko­zatos átalakítása a természetszerű erdő felé közelítő en­demikus fafajokkal telepített társulások felé. A Mohácsi-sziget legjelentősebb nagyvadja a gím­szarvas (Cervus elaphus). A szántóföldi művelésű terüle­tek és a szegélyező cserjés-fás sávok jó őz (Capreolus capreolus) élőhelyek. Jól érzi magát a vaddisznó (Sus scrofa), mindenütt számíthatunk előfordulására. A vizek partjait kísérő fasorok gyökérzetükkel természetes búvó­helyeket biztosítanak a vidrának (Lutra lutra): háborítat­lan, csendes környékeken nappal is megfigyelhető moz­gásuk. A terület legfontosabb, fokozottan védett madarai a szorgalmas fészeképítő réti sas (Haliaeetus albicilla), a más madarak fészkeit elfoglaló kerecsensólyom (Falco cherrug), az országosan gyarapodó létszámú holló ( Cor­vus corax) és az Alsó-Duna-völgyben nagyobb fészeksü­rüséggel előforduló fekete gólya (Cicoma nigra). A köl­tőhelyén félénk és visszahúzódó fekete gólya első példá­nyai március idusa körül érkeznek vissza telelőhelyeik­ről. A zavarásra különösen érzékeny madár fészkelőhe­lyének közelében a költés sikeressége érdekében szüne­teltetni kell az erdészeti munkákat. A főleg tölgy-kőris­fehérnyár erdőkben épülő fészkek helye többnyire idős fák vízszintesen kinyúló ága, esetleg főelágazása. A réti­sas hazai állománya az 1975-80. évek közötti mélypont­ról (max. 10-12 költő pár országosan) a hathatós védelmi intézkedéseknek köszönhetően szépen gyarapszik. A re­vírjében több fészket építő madár megtelepedését a Duna és a holtágai melletti belső erdei vizek, ill. a tájegység ta­vai segítik, fészkét a vizek közelében elterülő idős erdő­részekben építi. A megerősödő állományú barna kánya (Milvus migrans) fészke a díszítéséhez használt hulla­dékról (nylonzacskó, papír stb.) jól felismerhető. Általá­nos elterjedésü az egerészölyv (Buteo buteo), amelynek az erdők melletti mezőgazdasági területek jó táplálkozó helyet biztosítanak. Az időszakosan vízzel borított rétek, az erdők belsejének tocsogói, a Duna-mellékágak part­szegélyi részei a gémfélék táplálékszerző helyei. A terü­let a vonuló madarak fontos pihenőhelye: a be nem fa­gyó, nyílt vízfelületek télen jelentős madárlétszámnak nyújtanak táplálkozó és áttelelő lehetőséget. A lepkék közül legértékesebb a vizeket kísérő bokor­fűzes zónában élő magyar színjátszólepke (Apatura me­tis), amelynek hazánkban a Duna és a Dráva mentén is­mertek előfordulásai. A pillangófélék közül hullámzó a fecskefarkú lepke (Papilio machaon) és a kardoslepke (Iphiclides podalirius) egyedszáma, az átalakuló élőhely vegyszeres növényvédelme vezetett az állomány megrit­kulásához. Különösen a tavaszi, majd az őszi vonulási időszakban gyakori a tájegység két legjellemzőbb ván­dorlepkéje, az Atalanta lepke (Vanessa atalanta) és a bo­gáncslepke (Vanessa cardui). Általánosan elterjedt a te­let imágó alakban dermedten töltő nappali pávaszem (In­achis io). A tájegység élővilágának megőrzése alapvetően az é­lőhelyek védelmével és a természeteshez közelítő erdő­szerkezet kialakításával biztosítható. Célszerű az 1990-es évek elején megkezdett kutatások folytatása (Uherko­vich, 1992). Az ide társult élővilág nyugalma és táplálék­szerzése szempontjából ugyanakkor igen fontos az erdé­szeti munkák megfelelő ütemezése és a terület egy ré­szén a horgászat korlátozása. E célok eléréséhez elen­gedhetetlen az itt tevékenységet folytató szervezetek kö­zötti természetvédelmi központú érdekharmonizáció. B. ) A kultúrtörténet értékei Az ókorban a Római Birodalom limesének itteni sza­kaszát a Mohácsi-szigetet nyugatról határoló Duna-ág je­lentette. A terep adottságait kihasználva a mai Dunaszek­cső helyén épült fel Lugio, amely a IV. század végétől Florentia néven ismeretes. A helyőrség katonái a castel­lumból (várból) tartották szemmel a Dunát, míg a szigeti parton épült burgusról (őrtoronyról) Septimus Severus császár uralkodása alatt tett említést a Notitia Dignitatum (Kurucz, 1914). Contra Florentia a Duna-Tisza közén élő népekkel folytatott kapcsolattartás helyszíne és a Panno­nia-Dácia közötti kereskedelmi út hídfője; fennmaradt maradványai napjainkban a vidék ősi múltjára emlékeztetnek. A XIX. század végén Hercegszántótól nyugatra, a Mohácsi-szigeten húzódó Kadia-Duna partjánál fekvő Karapancsa számított a Habsburg-család bellyei uradal­mában rendezett európai rangú vadászatok egyik köz­pontjának. A tulajdonos Frigyes főherceg kedvelt időtöl­tésének kiszolgálásához, ill. előkelő látogatóinak méltó vendéglátásához itt építette 1891-ben a rövidesen szű­kössé váló ún. kiskastélyt, majd 1902-ben készült el mel­lette az ún. nagykastély. Az 1945-ös államosítást követő­en többféleképpen hasznosított épületek közül napjaink­ban a nagykastély a Gemenc Zrt vadász- és vendégháza, míg a kiskastély a közelmúltban került teljes, igényes felújításra. A benne létrehozott vadászati múzeum bemu­tatja az elmúlt másfél évszázad vadászatait, a mellette lé­vő majorság az egykori uradalom gazdálkodását, és a tá­jon élő emberek mindennapjait, koncentráltan őrzi a vi­dék múltját.

Next

/
Oldalképek
Tartalom