Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)

2. szám - Bokor Mihály–Jolánkai Gyula: A Tisza menti nyárigátak és a hullámtéri tározás (1958-ból)

20 A Tisza-menti nyárigátak és a hullámtéri tározás Bokor Mihály - Jolánkai Gyula Kivonat: Ez a cikk eredetileg az akkori Országos Vízügyi Főigazgatóság kiadványaként megjelent Vízgazdálkodási Műszaki Szemle 1958. évi 3-4. (IV. negyedévi) számában jelent meg. 48 év eltelte után is szükségesnek és - megállapításai nyo­mán — időszerűnek tartjuk az azóta elhunyt szerzők cikkének újraközlését, mert szakma-történeti jelenősége mindenkép­pen gondolatébresztő lehet a Tisza árvizeivel kapcsolatos mai meggondolások sorában. Kulcsszavak: árvízvédelem, árvíz-mentesítés, vésztározás, Tisza. A tiszai hullámterek művelőinek régi törekvése, hogy a tavaszi magas árvizek levonulása után megmunkált szántóföldjeiket, kaszálóikat és legelőiket a később je­lentkező és közepes magasságú árvizek (nyári árvizek) elöntéseitől ún. nyárigátak építésével megvédjék. Ilyen jellegű müvek a Tisza hazai szakaszán mintegy 50 he­lyen épültek a területi adottságoknak, az érdekeltek te­herviselő képességének és készségének megfelelően. E­zeknek a gátaknak a tervezésénél két szempont volt alap­vető. A gátak koronamagasságának felső határát meg­szabta annak a követelménynek a kielégítése, hogy a nagy árvizek hullámtéri árvízi medrét lényegesen ne csökkentsék. Ezen a szinten alul a gazdaságosság befo­lyásolta a gátkorona magasságát. A hullámterek mezőgazdasági hasznosításán túlmenő­en a nyárigátak által védett területek a nagy árvizek ma­gasságának csökkentésére, mint a hullámtéren kialakított árvízi tárolók is felhasználhatók. Ennek az újabb rendel­tetésnek közelebbi vizsgálata előtt célszerűnek véljük a korábbi tiszai árvízi állapotra való visszaemlékezést. A Tiszának és mellékfolyóinak a gátépítések előtti ősál­lapotban az Alföldre beérkező árhullámai a nagy síkságon, vagy annak nagyobb összefüggő öblözeteiben elterítették vízhozamuk tekintélyes részét. Az így szétterült, olykor több milliárd köbméternyi vízmennyiség - illetve az, ami belőle az elszivárgás és elpárolgás előtt megmaradt, vagy a lefolyás nélküli mélyedésekben meg nem rekedt - az árhul­lám tetőzését követőleg nagy lassúsággal tért vissza a me­derbe. Az árhullámok így - a mai formájukhoz viszonyítva — valamikor lényegesen alacsonyabbak, elnyújtottabb alakú­ak voltak. Az ember beavatkozása ebbe az ősállapotba - a gátépítések - azt jelenti, hogy az árhullámok vízmennyisége nem terülhet többé szét alföldi tájakon, hanem töltések közé szorítva magasabb árvízszintek mellett kénytelen levonulni. Az árvizekkel veszélyeztetett területek nagysága helyi viszonylatban így ma jóval nagyobb, mint amekkora az ár­mentesítések előtti ősállapotban volt. Ez az állapot két ok­ból még tovább romlik: egyrészt a Kárpát-medence hegyvi­dékein az erdős területek mindinkább összezsugorodnak, a­mi mind nagyobb hevességű árviizek lezúdulását eredmé­nyezi, másrészt a Tisza felső szakaszán számolni kell újabb ármentesítésekkel, azon kívül a töltések közötti hullámtér is jelentékeny mértékben feliszapolódik. Ezek ugyanis mege­melik az árvizek lefolyási szintjét. Tulajdonképpen egy to­vábbi ok is van, amelyet azonban idehaza lehetséges és in­dokolt teljesen kiküszöbölni. Ez a mai hullámtéri területnek újabb ármentesítéssel, gátépítésekkel történő további csök­kentése. Ilyen általános árvízvédelmi biztonság szempontjá­ból igen súlyos kihatású beavatkozást azonban - hatásának részletes feltárása és elemzése nélkül - engedélyezni ma már nem lehet. Ez vonatkozik a tiszai vízgyűjtő külföldi ré­szén jelentkező újabb ármentesítésekre is. Az árvízvédelmi biztonság mértéke tehát - az idő múlá­sával - folytonosan csökkenő mennyiség, amelyet az árvé­delmi töltések magasságának időnkénti megemelésével szoktunk helyrehozni. Ez az út azonban csak egy darabig követhető, mert egyrészt a geometriai méreteiben kellően megnövelt gát árvíz-közbeni kijavításának esélyei - a ma­gassággal fordítottan arányosan - csökkenő tendenciát mu­tatnak, másrészt a gátemelés költségei a magasság arányá­ban nőnek. Ilyen körülmények között minden begátolt fo­lyónál elérkezik egy olyan állapot, amidőn az árvízvédelmi biztonság kellő fokának helyreállítása végett már nem a gá­tak emeléséhez, hanem egyéb módszerekhez kell folyamod­ni. Úgy hisszük, a Tiszánál - amely mentén a gátemelések hosszú sorát hajtották már végre - elérkeztünk ehhez az ál­lapothoz. A Tisza alsó szakaszán árvízkor a töltések hete­ken át 3-4 m-es vízoszlopot tartanak. Szükség lenne a tölté­sek további emelésére is, mert az előírt egyenlő magassági biztonság még nincs meg mindenütt, másrészt az eddig ész­lelt legnagyobb árvízszintek további emelkedésével lehet számolni - elsősorban a dél-borsodi nyílt ártérnek a 30-as é­vekben történt begátolása következtében - de a fentebb már említett más okokból a keresztmetszet erősítése is indokolt. Az eszközök, amelyek az árvízszintek további növeke­désének elejét vehetnék: a tározás vagy az árapasztás. Olyan síkvidéki folyóknál, ahol a folyó felső folyása is az illető ország területére esik, ma már általánosan el­fogadott árvízvédelmi intézkedés az, hogy a hegy- vagy a dombvidéki szakaszokon völgyzárógátakat építenek, és az árvízi hozamok megfelelő részét ily módon tárolják. A tárolt vizet azután az árhullám levonulása után bocsát­ják le. Ezzel a művelettel az árhullámok csúcsát szedik le, s a leszedett csúcsot küldik az árhullám után. így tu­lajdonképpen arról van szó, hogy az árhullám levonulási idejét növelik meg, ami természetesen a fő célt: a hul­lám-magasság csökkentését is eredményezi. Az árvíz-tá­rozó tehát tulajdonképpen egy késleltető berendezés. I­lyen berendezést a Tiszán — a felső folyás külföldi terület lévén - mi egyelőre nem építhetünk, de ha építhetnénk is, a Tisza magyarországi szakaszán nem lenne már je­lentős hatása a tározótól való nagy távolság miatt. A felső-tiszai tározás helyett építhetnénk ugyan síkvi­déki tározókat, ezek létesítése azonban nagy költségük, és éppen az ármentesítés céljával ellentétes kihatásuk kö­vetkeztében csak másodsorban jöhet szóba. Van azonban egy hazai sajátos lehetőségünk, amelyet Vásárhelyi Pál nagyvonalú árvédelmi elgondolásának köszönhetünk. Vásárhelyi Pál annakidején súlyos harcok árán keresz­tülvitte, hogy az árvédelmi töltésekkel nem tapadtak a Tisza kanyarulatokban gazdag medréhez, hanem nagy­vonalakban követve a medret, széles hullámtereket hagy­va vonalozták azokat. így maradt a magyar Tisza-szakasz mentén a gátak között mintegy 230 000 kat. holdnyi (kb. 130 000 há = 1300 km 2) hullámterünk, amely tározó szerepével az ár­vízszinteket eddig is hatékonyan mérsékelte, sőt az aláb­biakban leírt módon ezt az adottságot még inkább ki­használva még jelentős mértékben tovább csökkenthető.

Next

/
Oldalképek
Tartalom