Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)

4. szám - Csapák Alex: A lakossági csapadékvíz-gazdálkodás fejlesztésének elméleti térszerkezete

50 A lakossági csapadékvíz-gazdálkodás fejlesztésének elméleti térszerkezete Csapák Alex ELTE-TTK Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszék, 1117. Budapest, Pázmány Péter sétány 1/c Kivonat: Számos jel utal arra, hogy egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a lakossági csapadékvíz-gyűjtés és -felhasználás. A változó éghajlati (és gazdasági) viszonyok között nő az ivóvíz-megtakarítás, illetve a kármegelőzés szerepe a hazai települési vízgazdálkodáson belül. Földrajzi szempontból a csapadékvíz felhasználás iránti igény tekintetében elsősorban a hegyvidéki területeket, illetve távlatilag az Alföld egyes térségeit vehetjük számításba; a már készen lévő és jelenleg jobbára kihasználatlan potenciális csapadékvíz-tárolók vonatkozásában az Észak-Dunántúlt és a fővárosi agglomerációt érdemes elsősorban megemlíteni. Kulcsszavak: csapadékvíz-gazdálkodás, ciszterna, földrajzi térszerkezet. Bevezetés Magyarországon egyre több tudományos publikáció foglalkozik a csapadékvíz-gazdálkodás fejlesztésének lehetőségeivel, és ezzel párhuzamosan az utóbbi években már a hazai piacon is megjelentek ciszternák építésével, épületgépészeti beszerelésével foglalkozó vállalkozások. Úgy tűnik, fokozatosan a múlt ködébe vész a településekre hulló csapadékvizek mindenáron való, gyors elvezetésének elve. A települési csapadékvíz-gazdálkodás számos ága közül e tanulmányban a lakossági tető-vízgazdálkodás fejlesztési lehetőségeiről szeretnék közreadni néhány gondolatot. A víz valamilyen jellegű helyben-tartására alapozott háztartási/települési csapadékvíz-gazdálkodás számos előnnyel jellemezhető: mérsékli az ivóvíz-felhasználást, csökkenti a közcsatornák és a csapadékvíz-elvezető rendszerek csúcsidei terhelését, elkerülhetővé teszi a szennyvíztisztító telepek „túlcsordulását", segít - az utóbbi időben megszaporodott - belterületi vízkárok viszszaszorításában. A számos előny mellett azonban egyetlen nagy kérdőjellel magasodik a téma hazai kutatói előtt a beruházási költség. A jelenlegi viszonyok között egy ciszterna és a hozzá kapcsolódó műszaki rendszer telepítése meglehetősen nagy kiadást jelent, miközben beláthatatlanul hosszú - 20-22 év — a várható megtérülés időtartama. A helyzet azonban változik. Tudjuk, hogy az Unió elkötelezett híve a költségalapú ivóvíz- és közcsatorna-díjszabásnak, illetve, hogy tőlünk nyugatra - sőt helyenként már nálunk is - elfogadott közüzemi díjtétel a csapadékvíz-elvezetési díj. (Dulovicsné 2006) A növekvő költségek viszont egyre határozottabban ösztönzik a lakosságot az alternatív vízforrások kiaknázására. A változó éghajlat (aszályok, intenzív csapadékesemények) a községeket is arra szorítja, hogy egyre komolyabban vegyék az ésszerű települési és lakossági csapadékvíz-gazdálkodás előnyeinek a kiaknázását. Bizonyos tényezők lehetővé teszik a lakossági csapadékvíz-gazdálkodás beruházási költségeinek a mérséklését. A csapadékvíz-tároló, illetve a kettős vízellátó rendszer telepítése természetesen a már kész (régi, meglévő) épületeknél a legköltségesebb: átépítés, ciszternaépítés, földmunka, helyreállítás, gépészet beszerelése. Ha egy ház már eleve a csapadékvíz-felhasználás szempontjainak megfelelően épül, ezek a költségek akár 20 %-kal is mérsékelhetők. Mivel a költségtényezők között messzemenően a ciszterna telepítés a legnagyobb, azokon a helyeken, ahol ugyan régi épületbe telepítik a csapadékvízhasznosító rendszert, de rendelkezésre áll egy már kész egyéb célra éppen nem hasznosított - ciszterna, a beruházás ára 33 %-kal alacsonyabb. (Krammer, Skolimowski 1997) A kérdés tehát az, hol lehet a leghatékonyabban fejleszteni a hazai lakossági csapadékvíz-gazdálkodást? Hol van, és lesz igény csapadékvíz felhasználásra és hol állnak rendelkezésre „felesleges" tárolóterek? A csapadékvíz felhasználás iránti-igény területi jellemzői Magyarországon lakossági csapadékvíz-felhasználásról, illetve az ez iránti-igényről jelenleg csak a házak/ nyaralók körüli kiskertek (esetleg szőlőskertek) öntözése kapcsán beszélhetünk. Az ivóvíz-megtakarítás ezekre szorítkozik. A Németországban már gyakorinak számító kettős vízellátási rendszerekre hazánkban még kevés a példa. Területileg a csapadékvíz-felhasználás fejlődését behatárolja az ország meglehetősen bőséges talajvízkészlete, mely - ott, ahol rendelkezésre áll - feleslegessé teszi az olykor nehézkes és költséges csapadékvíz-gyűjtést. Ez azt jelenti, hogy az alföldi jellegű területek nagy részén (az Alföld jelentős része, Kisalföld, Dráva-mellék), illetve a hegy- és völgylábi térségek zömén (Dunántúli-dombságok völgyei, hegyvidékeink völgyei, -folyóvölgyei, -medencéi) nem szorul rá a lakosság a csapadékvízre. Természetföldrajzi szempontból a csapadékvíz-gazdálkodás térszínei a hegyvidékek (itt is elsősorban a karsztos hegyvidékek). A Dunántúli-középhegység, az Északi-középhegység, a Mecsek, és a Dél-Dunántúli dombvidék egyes, hegyoldalakon fekvő lakott területei számára ugyanis általában nehezen elérhető a talajvíz, karsztvíz, ezért a csapadékvíz az egyetlen - a közműves vízellátást részben helyettesíteni képes - alternatív vízforrás. E vidékek lakói már régen rádöbbentek arra, hogy számukra az eső nem csak pillanatnyi érték, hanem tartalékolandó „kincs". A Dunántúl szőlőiben évszázadok óta nagy becsben áll az összegyűjtött eső, és számos romvárunk egyetlen éppen maradt „helyisége" a ciszterna. A hazánkat sújtó éghajlatváltozás nyomán az alternatív vízkészletekben szegény területek földrajzilag kiterjedhetnek. A talajvízszint-süllyedés párosulva a felszín alatti vízkészletek elszennyeződésével, egyes alföldi térségekben is indokolhatják a csapadékvíz-hasznosítás fejlesztését. E tekintetben elsősorban az Alföldet érdemes említeni, hiszen ott ma is meglehetősen jelentős a kontrolálatlan felszín-közeli vízkitermelés (Duna-Tisza-köze, Maros-Körös-köze, Nyírség), és ez az elmúlt évtizedek aszályosabb periódusaiban érezhető talajvízszint-csökkenést okozott. Egyes előrejelzések szerint az elkövetkező évtizedekben a felszínalatti készletek a Tisza hazai vízgyűjtő területén akár 30-60 %-kal is csökkenhetnek, miközben a felszíni készletek külföldi lekötöttsége a maximumra nő. (Simonffy 2000) A Tiszántúl, a Közép-Tisza vidék és a Duna-Tisza-köze ezért potenciális célpontja kell, hogy legyen a víztakarékos technológiák elterjesztésének, és az alternatív vízforrások ésszerű kiaknázásának.