Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)

3. szám - Vágás István: Második honfoglalásunk: a Tisza-völgy szabályozása

34 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2007. 87. ÉVF. 3. SZ. helyi Pál féle) program szerint, úgy vájásokkal, mint akkor nevezték, valamint töltésekkel. Mondhatom, hogy a szabályozás szerencséjére, ezen eljárásnak véget vetett az 1848-i forradalom, s bátran mondhatom, hogy szerencséjére kezdetét vette az akkor olyannyira gyűlöletes Bach abszolút rendszere, mely tétlenségre kárhoztatva az ország legszebb, legképesebb értelmi erejét, azok ezen szabályozásnál találták fel egyedüli foglalkozásukat, mondhatni ezen ügynek éltek testestül-lelkestül. s a mai napság is látható eredmény ezen szívósságnak, ezen összetartásnak köszönhető, mivel kezdetben hihetetlen csekély volt azon szellemi tőke azon férfiak részéről, kik lent a lehető áldozatokra hívták fel az érdekelteket, fenti pedig a lehető források megnyitását sürgették, s végre ki is eszközölték"..."Az első évek a tájékozás és az alakulás nehézségével küzdöttek. 1853-ban ... megjelent januárban egy nagy áradás, tartott egész augusztus végéig, s haladta vagy elérte az 1830-i - eddig legnagyobb - Tisza vízszínét. 1855-ben még nagyobb áradás jött, a csak megkezdett védműveket mindenütt szétrombolva...Ezen áradásokat nem lehet azon szabályozásnak tulajdonítani és felróni, mely csak éppen kezdődött, midőn ez egész völgyön jóformán betöltésezett ötöl nem is volt, s az 1854. évben megkezdett néhány átvágás úgy alul, mint fent csak éppen hiányos, csekély méretű árkok voltak ... 1846-ban az 1830-i víz helyesen lett (legnagyobb víznek) felvéve. De 1855-ben egy nagyobb víz jelentkezett. ... (Ferenc József császár 1855. évi magyarországi körútja) hatalmasan elősegítette a szabályozás ügyét, mivel az évi 100 ezer forint átvágási dotáció rögtön 400 ezer forintra emeltetett. Hosszú volna elsorolni, hogy a munkáknak kedvező 1857. évtől egész 1867-ig hogy fejlődött a szabályozás ... Következett az 1860. évi nagy árvíz, mely valamennyi végrehajtott műveletben több-kevesebb kárt tett, s az addig mentesített területnek mintegy 20 %át elborította. Altalános volt a megtámadás, elkeseredés és kifakadás..." A társulatok 1865. évi nagygyűlésén - az 1863 évi rendkívüli szárazságot követően - Herrich Károly megemlíti: "A legutolsó, 1860~i nagygyűlésben szerencsés volt tisztelettel jegyzett felemlíteni, mily ellenvetések tétették a szabályozás ellen - ma ezen az ellenvetések éppen úgy mint ezelőtt ismét felemlíttetnek - de megtoldatnak az által, hogy szabályozásunk elvette az Alföldtől az éltető esőt, s igy az oly klimatikus változást idézett elő, melynél fogva a híres termékeny Alföld tökéletes megromlása várható, hogy a hajdan Kanahán Alföld Szahara sivataggá lett átváltoztatása már ma is térképen állíttatik fel." Megkezdődött és növekvő ütemben folytatódott a munka. A feladat azonban olyan nagy volt, hogy újabb árvizek hamarább megjöttek, mielőtt végleges eredményt lehetett volna elérni. Egy-egy kudarc a szabályozás abbahagyásának javaslatára késztetett sokakat. Ha pedig katasztrofális szárazság jön, készen volt a vád, hogy azt is a szabályozás okozta! Ezek a vádak híven tükrözik a közvélemény és a károsultak elkeseredését, de semmi közük sem volt a Tisza-szabályozás tervei vagy végrehajtása helyes vagy helytelen voltához. 1872. végére a szabályozási mű gerince készen áll. Messze volt még a befejezéstől, s aki azt hitte, hogy a minimális méretekkel elkészült - de mégis elkészült töltések magassága, vagy szélessége elengedő, az súlyosan tévedett. Ugyanígy az átvágások is megvoltak, de még ezek sem véglegesedtek mind. Az 1872-ben kimutatott munkamennyiségek imponálók, különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy az eredményessé vált építések döntő többsége az 1857-1872 közötti 15 évre esik - amelyekből az 1860-1867 évi árvizek évei bizonyosan kisebb teljesítményeket hoztak, és ami a legcsodálatraméltóbb: a földmunkák ásós-lapátos kézi kubikosmunkák voltak, amelyet a talicska mellett csak a távszállításoknál könnyített meg az állati erővel vontatott kordély. Ez az akkor lehetséges "technika" viszonylag lassú volt és drága. Ezért próbáltak vele, ahol lehetett, s gyakran akkor is, amikor nem lehetett, takarékoskodni. Ezért épültek ki a töltések minimális mértetekkel, hogy azután a bekövetkező árvízkatasztrófa nyissa meg az érdekeltek, vagy a hitelezőik pénztárcáit. Az átvágásoknál pedig a kiásandó szelvénynek csak egy kisebb hányadát emelték ki. A többit a szándék szerint a víz erejére bízhatták. Ez a módszer bevált, s ma is elismert eljárás, és a Tiszán is beválthatta a hozzá fűzött reményeket. Kivétel volt a Szolnok alatti kötöttebb mederanyagú folyószakasz, ahol az átvágások nagy része annyira rosszul fejlődött kezdetben, hogy előbb kézi erővel, utóbb a szabályozás befejezésének éveiben gőzerejű kotrógépekkel rá kellett segíteni az átvágások vezérárkainak gödrére. 1872-ig az 1867-es kiegyezés után újra az eredeti formájában megalakult Tiszavölgyi Társulat kimutatásai alapján - a Tisza mentén elkészült 1243 km hosszúságú árvízvédelmi töltés, amely 8133 km

2 árteret mentesített. A töltésekbe épített földmennyiség 55,5 millió m

3 volt. Az átvágások esetében megjegyzendő, hogy Vásárhelyi Pál 102 átvágást tervezett, amelyeket 1-10l-ig sorszámmal látott el, úgy, hogy a 32-re következőt 32/a-nak jelölte. A Vásárhelyi-féle számozás ma is él, s az átvágásokat is majdnem az általa kijelölt helyeken építették meg. (10 helyen volt némi változtatás). Viszont, született egy későbbi - az 1870-es évekből eredeztethető - számozás, amelyben egyes egymás melletti átvágásokat összevontak, másokat külön választottak, így jött ki 108, majd később 112 átvágás. 1872-ig az akkori kimutatás szerint 101 átvágásból - anyamederré vált, tehát végleges méretre kidolgozta magát 59, jól fejlődött 21, nem fejlődött ki 21. Az eredmény így korántsem volt szerény. Az átvágásokból kiemeltek addig 11,4millióm

3 földtömeget. Az építés közben attól függően, hogy az érdekeltségeknek mikor és mennyi bankkölcsönt sikerült szerezniük, vagy az átvágásokra mikor és mennyi költségvetési pénz volt, olykor a töltések építése haladt előbbre, olykor az átvágásoké. Az 1870-es években, majd a szegedi árvíz idején, 1879-ben sokat hivatkoztak az átvágások fejletlenségére. Ez ugyan valóban a kötött talajú Alsó-Tiszán jelentkezett, de az árvízszint növelő hatását erősen eltúlozták. A szabályozási mű "leggyengébb láncszeme" a töltésméretek kezdeti elégtelensége volt. A szabályozás megkezdésekor a mérnök az addigi árvízszintekből indult ki - bár erre sem volt túl sok megbízható adat - és nem tudta felbecsülni, hogy a betöltésezés után milyen vízszint-emelkedésekre lehet számítani. Az 1879 évi szegedi árvízkatasztrófa, majd még a mindig sok gátszakadással járó 1888 évi nagy árvíz erélyes intézkedéseket, és állami segítséget követelt a megfelelő