Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)
3. szám - Mosonyi Emil: A hazai vízgazdálkodás távlati feladatai
2 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2007. 87. ÉVF. 3. SZ. Szükséges felkészülés a klímaváltozásra Ebben a tanulmányban, amit "üzenetnek" is nevezhetnék, nem foglalkozom a vízgazdálkodás aktív és passzív ágazatainak részletes vizsgálatával, hanem csak azokkal a nagy vízépítési müvekkel, amelyeknek a létesítését feltétlenül szükségesnek tartom a klímaváltozás miatt várható árvízkatasztrófák elkerülése, a vízellátás (öntözés, ivó- és ipari vízszolgáltatás) és a biztonságos hajózás, továbbá a vízi energia hasznosítása érdekében. Ezeknek a vízépítési müveknek a vázlatos tervezését mielőbb el kell kezdeni azért, mert a részletes kiviteli tervek kidolgozása hosszú időt (több évet is) és széleskörű kutatást igényel. Ezen felül ezek a létesítmények igen költségesek; ezért a gazdasági, szociális és környezetvédelmi szempontból legkedvezőbb tervváltozatot kell kiválasztani és a részletes (kiviteli) tervezésre és építésre előkészíteni. A klímaváltozásnak már az előbb felvázolt hidrológiai következményeiből nyilvánvaló, hogy viszonylag rövid időn belül, tehát 20-30 év múlva (talán még korábban is) létre kell jönnie a Duna- és a Tisza-völgy összeköttetésének. Tehát a Duna-Tisza Csatorna tervezését, a szóbajöhető változatok összehasonlítását azonnal meg kell kezdeni, hogy röviddel ezután megindulhasson a kiviteli tervek elkészítése. (A tervezésnek ezt az előrelátó módját nevezem távlati tervezésnek.) A Duna-Tisza Csatorna létesítésének célja: a Tisza-völgy, a Körös-völgy, továbbá a Duna-Tisza hátság felszíni vízellátása és talaj vizeinek dúsítása, a mezőgazdaság, ivó- és ipari vízellátás, az egészségügy és környezetvédelem (arborétumok és élőhelyek) táplálása, a Duna és Tisza közötti hajózás, továbbá a vízi energia-termelés érdekében. Hangsúlyoznom kell, hogy a Hátság talaj vizeinek szabályozását a Duna-Tisza Csatorna semmiféle változatával sem lehet közvetlenül elérni; ezt a célt csak valamilyen felszíni víz-rávezetéssel (pl. öntözéssel) lehet megvalósítani. Ezért a Hátság vízellátására szivattyútelepeket kell építeni. Ezeknek a helye és vízszállítása (nr Is), egyfelől a vízigények helyétől és nagyságától, másfelől a Duna- Tisza Csatorna vonalvezetésétől függ. A szivattyútelepek teljesítményét (kW) pedig az szabja, hogy a vízkivételek közvetlenül a Dunából vagy a csatornából, esetleg mindkettőből történnek. A Duna-Tisza Csatorna alapvető paraméterei: - a dunai és tiszai torkolati helyek; - a csatorna magassági helyzete (magas-vezetésü vagy mély-bevágású vezetés) - a csatorna vízszállítása (m 3 Is) - a vízszállítás esetleges változtatása a dunai vízhozamok és más tényezők, pl. az évszakok szerint, vagy a vízigények függvényében; - a vízszállítás megosztása a Hátság számára és a Tisza-Körös vidék vízpótlására - a csatorna keresztszelvénye. A csatorna gravitációs módon való táplálása valószínűleg nem lesz megvalósítható. A szükséges vízellátást (m 3/s) ugyanazzal a szivattyúteleppel lehet teljesíteni, amelyikkel a Hátságot is el lehet látni, de olyan megoldás is szóba jöhet, hogy il Hátságot külön szivattyúkkal szolgálják ki, amelyek a csatornát egy vagy több helyen csapolják meg. Ha a vizsgálatok azt mutatják, hogy a csatornát a Duna és a Tisza közötti hajózás lebonyolítására is érdemes kiépíteni, akkor a csatorna mindkét végén hajózsilipet kell létesíteni. A csatorna alternatív előterveit olyan részletességgel kell kidolgozni, hogy azok megbízhatóan összehasonlíthatók lehessenek a beruházási és üzemi költségek, továbbá a pozitív és negatív szociális és környezeti kihatások tekintetében. A fent felsorolt változók (paraméterek) sokasága miatt ez a követelmény csak rendkívül nagy tervezési és kutatási munkával lesz kielégíthető. Igaz ugyan, hogy az elmúlt három évszázad alatt számos kezdeményezés történt, és az utóbbi kerek 70 év alatt több terv is készült, de a klímaváltozás az eddigi tervezés során nem volt figyelembe véve. Ezért a csatorna tervezését teljesen új feltételekkel kell elvégezni. Vitathatatlan, hogy a magyar Duna-szakasz hajózhatóságának érdekében vízlépcsőket kell építeni! Nem szükséges a nagy duzzasztási magasság, hiszen a hajózás biztosítása a cél, nem a villamos-energia termelés. Hazai és nemzetközi szakértők egyértelmű véleménye szerint a gázlós szakaszok folyamatos és biztonságos hajózhatóságát - a Nyugat-Európai víziút-hálózatban használatos 1350 tonna teherbírású úgynevezett "Európa Uszályok" számára - a tradicionális folyamszabályozási eljárásokkal és müvekkel (kotrás, sarkantyúk és más kereszt-irányú mederszükítő müvek, a vízfolyással párhuzamos kő vagy beton partfalak) nem lehet elérni. Az naiv javaslat (gazdasági abszurdum), hogy olyan sekély-járatú új uszálytípust kell létesíteni, amely alkalmazkodik a magyar gázlós Duna-szakaszokhoz. Csak nem képzelik azt az ajánlattevők, hogy az osztrák, svájci, német, francia és holland hajózási vállalatok megsemmisítik több milliárd euró értékű hajóparkjukat (uszályokat, motoros vontatókat, személyszállító és luxus hajóparkokat), s ezek helyett egy új hajóparkot építtetnek. S még kevésbé hihető, hogy a magyarok kedvéért - Ausztria, Németország, Svájc, Franciaország, Hollandia és a Balkán országai 5-10 milliárd euró költséggel átépítik a Duna, a Rajna, a Majna, a Majna-Duna Csatorna, a Neckar, a Mosel, a Rhóne és a Saar folyók összes hajózsilipjeit. Ugyanis Arhimédesz évezredek óta ismert törvényéből következik, hogy egy sekélyebb járatú, de változatlan szállítóképességű hajónak szélesebbnek és/vagy hoszszabbnak kell lennie, mint a mélyebb járatúnak. Tehát becslésem szerint több mint 100 olyan hajózsilipet kellene átépíteni, amelyeknek a kamrája nem szélesebb, mint 12 m. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy számos hajózsilip bővítése helyszűke miatt egyáltalán nem lehetséges. Olyan véleményt is lehet hallani, hogy kisebb szállító képességgel kell megelégedni. Minthogy a szállítóképesség (tonnában) változatlan alapméret (hosszúság x szélesség) esetében egyenesen arányos a merüléssel, ez a javaslat például azt jelenti, hogy, ha a merülést 2,40 m-ről 1,20 m-re csökkentjük, akkor az uszály 1350 tonna helyett csak 675 tonna súlyú áruval terhelhető. Nyilvánvaló és számításokkal igazolható, hogy az uszályok terhelhetőségének ilyen nagymértékű lecsökkentése gazdasági szempontból elfogadhatatlan, a vízi szállítás nem volna rentábilis.