Hidrológiai Közlöny 2006 (86. évfolyam)

6. szám - XLVII. Hidrobiológus Napok: Vizeink élővilágát érintő környezeti változások Tihany, 2005. október 5–7.

91 A Kis-Balaton makro vegetációjának változásai - Történelmi távlatok Pomogyi Piroska NYUKÖVIZIG, Keszthely Kivonat: A Kis-Balaton a XIX. sz. végéig a Balaton szerves része volt, annak délnyugati, legsekélyebb öble. Sekélységénél fogva azonban növényzete, növényborítottsága gyorsan reagált a hidromorfológiai változásokra. A balatoni, kifejezetten vízszabályozási célú beavatkozások 1863-ra vezettek oda, hogy a Balaton természetes vízjárása teljesen megszűnt és mesterségesen szabályozott tó lett belőle. Ekkor vált le véglegesen a Kis-Balaton is, alapvetően a drasztikus vízszint-csökkentés következményeként. Szabad vízfelülete ettől kezdve rohamosan csökkent, gyors ütemben benádasodott, elmocsarasodott. hidromorfológiai változások, elmocsarasodás Kulcsszavak: Bevezetés A makrofitonoknak is fontos szerep jut a hazai tavak Víz Keretirányelv (EU-VKI) szempontú elemzésében. Mivel nagy tavaink (Balaton, Velencei-tó, Fertő) önálló típust képviselnek, az elérendő célt-2015: kiváló ökológiai állapot - nem valamely másik tóval való összehasonlítás (referencia-hely), hanem a saját múltjában keresendő állapot, a referencia-állapot alapján lehet kitűzni. Ez azt is jelenti, hogy a tavainkról fellelhető szakirodalmat a lehető legalaposabban át kell nézni, és a VKI szemszögéből újra kell értékelni. De kiemelkedő jelentősége van az egyes víztestek, vizes élőhelyek geográfiai és történelmi múltja feltárásának más - pl. természetvédelmi célú (Natura 2000, vizes élőhelyek rehabilitációja, rekonstrukciója, stb.) - szempontból is. Jelen tanulmányban a hajdan a Balaton legnyugatibb medencéje, a mai Kis-Balaton növényzetének változásait foglaljuk össze. A Balaton legfontosabb hidromorfológiai változásai A paleobotanikai, archeobotanikai kutatási eredmények is igazolják, hogy a Balaton vízszintje — a klimatikus feltételeknek megfelelően - mindig is tág határok között változott: szárazabb periódusban a mocsári növények, csapadékosabb periódusban a hínárok hódítottak teret (Nagyné-Bodor E. és Csernyi 71, 1998., Virág, 1998. Gyulai, 1998.). A török uralom végéig (a Dunántúlon 1690., Kanizsa visszafoglalása) a hidromorfológiai változások kizárólag a természeti folyamatok következményei voltak. Ezek közül ki kell emelni, hogy a déli part turzásai fő tömegüket és magasságukat tekintve már a bronzkorban (i.e. 2.000-800 - bükk vegetációs fázis) állandósultak, a partvonalak kevésbé változtak. Mivel a legsekélyebb vizű kis-balatoni medence a tó K-Ny-i fő tengelyétől D-re helyezkedett el, lefuződése természetes úton is viszonylag gyorsan bekövetkezett volna (Virág, 1998, Pomogyi, 2005). A török uralom végétől a Sió-zsilip 1863. októberi megnyitásáig terjedő rövid (mindössze 170 éves) időszakban kezdődtek meg azok az emberi beavatkozások a Balaton vízgyűjtőjén, melyek már befolyásolták a természeti viszonyokat. Ez alatt az időszak alatt a lélekszám és a házak száma megtízszereződött. A terület újratelepülése és a gazdálkodás nagyarányú erdőirtással járt együtt. Ennek nyomán megváltoztak a lefolyási viszonyok és a melegebbre fordult időjárás szélsőséges csapadék-viszonyai időnként hatalmas eróziót idéztek elő, nagyobb mértékűvé váltak a Balaton vízszint-ingadozásai, nagyobbá és gyakoribbá váltak a tó áradásai. Mindezek együttesen váltották ki a Zala, a Balaton és a Sió szabályozására irányuló törekvéseket. A Sió-zsilip 1863 október 25-i átadásával pedig megszűnt a Balaton természetes vízjárása és mesterségesen szabályozott tó lett belőle (Virág, 1998). A természetes és mesterséges hidromorfológiai változások alapvetően meghatározták, meghatározzák a makrovegetáció változásainak fő irányát. A mai Kis-Balaton medence a XIX, sz. vége előtt A paleobotanikai, archeobotanikai kutatások eredményein túlmenően, a Balaton XIX. sz. vége előtti magasabb rendű növényzetéről viszonylag kevés írásos anyag áll rendelkezésre. Ezek egy része tulajdonképpen úti leírás (Bél Mátyás 1740 körül, Richard Bright angol orvos 1815-ben járt a Balatonnál, Keszthelyen is). Bél Mátyás úti beszámolójában a Zala torkolatát még a mai Balatonhídvéghez teszi („ami alatt a Zala belevész a nádasokkal és szabad vízfelületekkel tarkított mocsárba, amiből csak a magasabb szigetek emelkednek ki"). Ekkor azonban már nem tartozott a Balaton nyugati öbléhez a balatonhídvégi szorostól Ny-ra elterülő térség (ez a mai KBVR I. ütem), hiszen a hídvégi révközlekedés érdekében már korábban „metszeni" kellett a lápot. 1730 után megszűnik a vörsi rév (Harkay, 1996.). Krieger Sámuel 1763 és 1765 között, a Balaton lecsapolási tervéhez készített a mocsarasodó területekről is térképeket és feljegyzéseket, majd az I. katonai felmérésből, 1783-ból maradtak meg térképek és leírás-töredékek. Krieger térképén a Balaton Ny-i szélterületei már nagy kiterjedésű mocsarak és a Zalát is jelöli (sodorvonalként?) Fenékpusztáig. A mai Ingói-berek azonban még valódi öble a Balatonnak (Harkay, 1996.). Az I. katonai felmérés 1783-ban készült lapjain a KisBalaton ábrázolása eltér Krieger térképétől. Hídvég és Fenékpuszta között összefüggő, szabad vízfelületet tüntet fel, „Balaton oder Platten-See" felirattal, aminek csak a közepén, a Diás-szigetek környékén van egy kb. 700*500 m kiterjedésű ovális, növényzettel borított folt. A Kis-Balaton elnevezés először 1805-ben tűnik fel a zalaegerszegi levéltár T 33 jelű, Zalavárt ábrázoló kéziratos térképén, a hídvégi híd alatti kb. 1500 m hosszú, átlagosan 600 m széles vízfelületen, ami az ú.n. „Lik"nál végződik /amit akkor a Zala torkolatának tartottak/ (Lötz, 1979). A XIX századból már számos feljegyzés maradt ránk a növényzetről, de a kor igényének megfelelően, természetesen a vízszabályzással és a térképezésekkel összefüggésben, ingoványokról, mocsarasodásról, stb. A kapcsolódó levéltári anyagok feltárása a Kis-Balaton Védőrendszer tervezése során Lötz Gyula nevéhez kötődik. A Balatonhídvég és a Zala mai torkolata közötti vízfelületet Beszédes 1833. évi térképe nevezi Kis-Balaton-