Hidrológiai Közlöny 2005 (85. évfolyam)

4. szám - Tanulmányok, ismertetések: - Könyvismertetés. Nikita Andrejev: A régi hajózó csatornák építése és hasznosítása a Bácskában. (Ism.: Faludi Gábor és Kubatov István)

61 Könyvismertetés Nikita Andrejev: A régi hajózó csatornák építése és hasznosítása a Bácskában Izgradnja i eksploatacija starih plovnih kanala u Backoj. JVP "Srbijavode" Beograd - VPC "Dunav" Novi Sad, Novi Sad, 2002. Formátum: A/4. VI+112 oldal. * A XVIII-XX. századi vízgazdálkodásunk történetének irodalma igen értékes, szerb nyelvű művel gyarapodott. Furcsának tűnhet itt a birtokos személyrag, de használata - úgy véljük, megengedhető - hiszen a címbéli csatornák életének első - lényegében a virágkorukat jelentő - időszakában a Bácskát nem szelte át országhatár. Igazi ajándék a publikációiból, előadásaiból, a szakmai körökben közismert, munkásságával általános megbecsülést kiérdemelt szerző könyve, amely a Monostorszeg- Bácsföldyár közötti, a Dunát Tiszával összekötő csatorna üzembe helyezésének 200. évfordulójára jelent meg. Méltó tisztelgés az elődök alkotása előtt! A Duna általános leírását tartalmazó első fejezetben olvashatunk a folyam régi térképi ábrázolásairól, a nagyvizek valószínű előfordulásának számításáról, szabályozási munkákról, jeges árvizekről, valamint az északi és a Fekete-tenger közötti víziút-összeköttetés megteremtéséről. A "régi hajózható csatornák" fogalmába tartozó vízi utak összes hossza 239 km. Napjainkban e hosszból 85 % rész található a Bácska szerb, 15 %-a annak magyar részén. A csatornák az 1793-1901 közötti időszakban létesültek az 1. ábrán látható ütemben. A rajtuk épített 13 hajózsilipből (az ábrán: ±) az ezredfordulón elvileg már csak 4 üzemképes a bezdáni, a bajai, a sebesfoki és a kissztapári. A többi kilencből négyet - a monostorszegit, a bácskeresztúrit, az óbecseit és a verbászit - az eredeti funkciótól eltérő célokra hasznosítanak; közülük az óbecseit ipari műemlékként kívánják megőrizni, öt régi zsilipet a teljesen átépített csatornaszakaszokon végleg kiiktattak az 1957 és 1977 között kiépült Duna-Tisza-Duna vízrendszerből. Éppen ezért Andrejev a tájegység északnyugati részén található csatornákat és műtárgyaikat írja le a legalaposabban. Eközben rendkívül gazdag illusztrációs anyagot használ, sok eddig nagyrészt publikálatlan adat kíséretében. A török hódoltság végére a régió lakosságának létszáma erőteljesen lecsökkent: A XVIII. század elején a népsűrűség itt 2-3 fö/km

2 volt. Az ekkor kezdődő betelepítések eredményessége döntő mértékben függött az életkörülményektől és a gazdálkodás feltételeitől. A telecskai hátság kivételével ezek igen kedvezőtlenek voltak: a sík, mélyebb fekvésű földterületeken - különösen tavasszal átjárhatatlan mocsarak, lápok állandósultak. A bácskai földek egyharmada belvizes volt; Dél-Bácskában ez az arány 54 %-os. Ezért is volt létfontosságú a felesleges vizek elvezetése. Másfél évszázad múlva azonban már a Bácska Európa egyik gazdaságilag fejlett térsége lett. Jelentősen átalakult a gazdálkodási struktúra, malmok és cukorgyárak épültek a csatornák mentén, egyre bővült és korszerűsödött az élelmiszeripar, gyorsan nőtt a lakosság száma. A fejlődés alapját kétségtelenül a csatornák teremtették meg. A "régiek" közül a legkorábbi a Monostorszeg és Bácsfóldvár között épített Ferenc-csatorna, amelynek tervezésében, építésében kiemelkedő szerepe volt a Kiss József-Kiss Gábor mémök-testvérpárnak. A már 1770től e tájegységben dolgozó Kiss József az 1-2 m szélességű árkaival lecsapolta a terület mocsarainak jelentős részét; helyükön gazdaságosan művelhető földek keletkeztek. E csatornák sikere is ösztönözhette a továbbgondolkodásban, és persze a tanulmányút során megismert holland, angol, francia példa: a csatornák rendkívüli szerepe az országok társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődésében. A Duna és a Tisza közötti hajózható vízi út akkor és ott merész ötletének megvalósításához szerény műszaki háttér állt rendelkezésre. A tervezők-építők élvezték az uralkodó és a kincstár támogatását. Az építéshez szükséges tőkét részvényesek biztosították, a csatorna többszörös jövedelmet hozott. A termények a csatorna igénybevételével lényegesen rövidebb úton, lényegesen gyorsabban és olcsóbban jutottak el a kedvező piacot jelentő Bécsbe. Az európai viszonylatban is elismert létesítmény egyúttal alapvetően megváltoztatta a tájat, jobb életkörülményeket teremtett, a gazdagodás lehetőségét biztosította. A csatornát tervező testvérek az indulástól, 1793-tól 1797-ig vehettek részt a munkálatok irányításában. Tevékenységük a bácskai tervszerű melioráció kezdetét jelenti. A csatorna üzemeltetéséből fakadó erkölcsi és anyagi elismerésből azonban lényegében nem részesedhettek. A műben részletes elemzést olvashatunk az építés további menetéről, a csatorna átadásáról, működtetéséről, a forgalom alakulásáról, a karbantartásokról és hiányosságaikról is. A dunai torkolati zsilipnél a XIX. század harmincas éveitől jelentkező gondok (eliszaposodás) miatt a kellő hajózási vízszintet nem lehetett biztosítani, s a zavartalan üzemeltetéshez egy új zsilip építése vált szükségessé (az erre való felkészülés közben a csatorna betemetésének gondolata is fölvetődött). A bezdáni hajózsilip és a Bezdán-Monostorszeg közötti csatorna 1856-ban készült el. E munkálatok során úttörő jellegű műszaki megoldásokat alkalmaztak: víz alatti betonozás, helyszíni cementgyártás. Kétségtelen, akadálytalan volt a hajók kijutása a Dunára, illetve bejutása a csatornára, a hajózáshoz szükséges vízszintet azonban a az esztendő egészében így sem sikerült biztosítani. Egyértelművé vált, hogy a hajózáshoz és a tervezett öntözéshez a megfelelő vízmennyiséget - megbízhatóbban - a Duna egy feljebb lévő pontjából kiinduló tápcsatomán át kell bevezetni. A "régi hajózható csatornák" történetében ekkor tűnik fel Türr István, Baja szülötte, altábornagy, mint szervező és vállalkozó, akinek korábbi érdemeit ezután a vizekhez kapcsolódó itthoni és külföldön végzett tevékenysége is gyarapította. Előkészítette és megszervezte a Ferenc-csa-