Hidrológiai Közlöny 2005 (85. évfolyam)

1. szám - Vágás István: Léczfalvy Sándor: „Felszín alatti vizeink” (Bemutató tanulmány egy poszthumusz szakkönyvről)

j/ÁGÁS I.: Léczfalvy Sándor; „Felszín alatti vizeink" Bemutató tanulmány 25 hogyan rendeződik át a talajban? És azután, mi van a "kútellenállás", más nevén: "vízszín-elszakadás" problémakörével, amivel a legtöbb szerző vagy keveset törődik, vagy óvatosan bánik? És ez a "vízszín-elszakadás" nem lép-e fel a folyami víztáplálások határfelületein, a talajrétegek határainál? Egyáltalában, ki tudja megmondani, hogy egy szivárgási folyamat hidraulikailag permanens tud-e maradni, akkor, amikor nem tudhatjuk, hogy egy mélységi réteg víz-utánpótlása, vagy egy felszín közeli utánpótlási forrás meddig él? Amikor én, (e cikk szerzője) évtizedekkel ezelőtt a sekély furású öntöző csőkutakkal foglalkoztam, tisztába kellett, hogy jöjjek azzal, hogy a kút szívófelületének csak egy töredék része "hatékony" az átfolyást illetően. A kút körüli talajtömbben sincs egyenletes sebességű, így az elméletekből számítható vízhozamú átfolyás, s nem(csak) a "k"-tényező változó, hanem a folytonosság törvénye általunk nem követhetően valószínűleg úgy áll helyre, hogy a Darcy-törvény talajvízszín-esési elgondolása sem marad érvényben. Nekem volt egy egyéni megoldásom, amit azután számosan kárhoztattak: engem csak a fajlagos (egységnyi leszívásra eső), próbaszivattyúzással megállapítható vízhozam, és a kémlelő kút nélkül is megállapítható vízszín elszakadás érdekelt, a "k"-tényező annál kevésbé. Éppen ezért, bárki bármilyen képletsort felírhatott, számomra ez mindenképp jó tájékoztatás maradhatott - ha olykor túl messze nem került a valóságtól de a részletek iránt nem kívántam különösebb érdeklődést tanúsítani. Ezért fogadom el azt, amit Léczfalvy Sándor követett tervezései során, mert elméleti elgondolásait és nagyságrendi megközelítéseit a vízművek viselkedésének gyakorlati eredményei könyvének tanúsága szerint is kétségtelenül igazolták. A szakírók közül természetesen többen is voltak, akik a kúthidraulika elméletében további ellentmondásokra mutattak rá. Ezek sokak szemében újabb adalékok lehettek annak megállapításához, hogy ebben a tudományszakban jóformán alig van rendben bármi. De, ne csodálkozzunk mindezeken, hiszen már a kúthidraulika legalapvetőbb, első lépése is régen ismerten ellentmondásos volt. Láttam néhány kísérlet szivárgási képét a Műszaki Egyetem egykori I. sz. Vízépítéstani Tanszékének akkor még létező laboratóriumában (az 50-es és 60-as években), s már akkor levontam több negatív következtetést a hivatalos kúthidraulika egészének elméletéről, feltételezéseiről, annak fényében, amit egyes kísérletek során saját szememmel láttam. Ezért nem láttam különösebb értelmét, hogy a Léczfalvy Sándor életművében az általa képviselt egyes elméleti megalapozások részleteit különösebben vitassuk, esetleg annak anyagába lektorként részletesebben belenyúljunk. Az életmű különleges szakmai értékét országos (külföldi) esettanulmány-rendszere mindenképpen meg fogja adni. Elméleti részét pedig a XIX. és XX. század műszaki értékének fogják tekinteni. Léczfalvy Sándor, a könyv szerzője a víztermelő telepekről, mint rendszerekről A víztermelő telepek több elemből tevődnek össze, amelyek azután összességükben rendszert alkotnak, azaz rendszerként viselkednek. Ennek az az oka, hogy az elemek egymással összefüggenek, egymás működését kölcsönösen befolyásolják. Víztermelő telepeink kialakult vagy kialakítható formái tehát rendszerként viselkednek, s mint ilyenekben, a rendszer elemei vagy alrendszerei az egész rendszer működésére kihatnak, ugyanakkor az egész rendszer működése visszahat az egyes elemekre, azok működését befolyásolja és meghatározza. Még egy legegyszerűbb rendszer, pl. egy kút is egy vízadó réteggel, egy búvárszivattyúval és egy medencével, az összekötő vezetékekkel együtt magán viseli a rendszerek összes jellegzetességeit. A víztermelő telepeket ezért, mint rendszereket vizsgáljuk, amelyek elemekből állnak, de az elemek viszonylagosak, adott esetben maguk is rendszerek, mondjuk, alrendszerek lehetnek. Mint ilyenek, magukon hordozzák a rendszer-paradoxonok összes ismertetőjeleit, így elsősorban a hierarchia és totalitás paradoxonát. Ezek számunkra úgy fogalmazhatók meg, hogy az elemek viselkedését csak úgy érthetjük meg és számíthatjuk, ha ismerjük már az egész rendszer működését. Viszont az egész rendszer működését csak akkor értjük és számíthatjuk, ha ismerjük az elemek működési módját. A telepek sikeres működése viszont megköveteli az egyes elemek összehangolt tervezését, illetve létesítését, mivel a víztermelő telepek elemei egymásra kölcsönösen kihatnak, egymás működését befolyásolják. A kör tehát bezárult. A fentiek miatt a rendszertervezés csak fokozatos közelítéssel lehetséges, mint ahogy azok működése is bekövetkezik. Adott esetben megengedhető elhanyagolásokkal is élhetünk, ha a rendszerünk úgy van kialakítva, vagy a kialakításnál így járunk el. Ilyenkor a fokozatos közelítő számítások helyett egyszerűbb, nem-fokozatos számítás is megfelel. Egyébként is törekedni kell lehetőleg egyszerű, és így kézben tartható rendszerek létrehozására, a sokszor nagyon súlyos gyakorlati problémák elkerülése érdekében. A víztermelő telepek létesítése, tervezése nemcsak a szokott értelemben vett hidrogeológiai tervezési és kivitelezési munkából áll, mivel a telepek nemcsak hidrogeológiai természeti elemekből, hanem több, pl. technikai elemből tevődnek össze. A telepek sikeres működése viszont megköveteli az egyes elemek összehangolt tervezését, illetve létesítését, mivel a víztermelő telepek elemei egymás működését befolyásolják. A gyakorlati szükségletnek megfelelően a víztermelő telepeink megadott átlagos, vagy csúcs vízigényekre épülnek ki, illetve méretezendők, mégpedig rendszerint napi vízigényekre. A rendszer elemeit, illetve magát a rendszert ezekre méretezzük, és az ezen belüli üzemállapotokat nem vizsgáljuk, csak ezeknek szélső eseteit. A közbenső üzemállapotok ugyanis a variációk igen nagy számát jelentenék még egy adott víztermelő telepen belül is. Még egy viszonylag egyszerű rendszer esetén is gyakorlatilag lehetetlen az összes üzemállapotra való méretezés. Nyilván, minden üzemállapot kiszámítása lehetetlen, de egyben felesleges is. Ezek közül csupán különböző szempontok szerint megállapított egyes előállható szélső eseteket kell ellenőrizni. Pl., ha egy kút búvárszivattyúja maximális hozammal működik, akkor se menjen tönkre a kút. Ha pedig minden szivattyú üzemel, akkor is megfelelő hidraulikai és vízhozam viszonyok uralkodjanak.