Hidrológiai Közlöny 2005 (85. évfolyam)

4. szám - Tanulmányok, ismertetések: - Szesztay Károly: A piac-mechanizmus és a globalizáció néhány környezetvédelmi és vízügyi vonatkozása

egyik csoportja: a gazdálkodás előnyeit élvező és hátrányait elviselő személyek és csoportok következetes (de csak lassan és burkoltan kibontakozó) területi és időbeli szétválasztása. A magyarázó tényezők másik csoportja maguknak a tőke-felhalmozódási és a bővített újratermelési ciklusoknak a tág körű informatikai és intézmény-fejlesztési járulékaiból adódik, amelyek (ismét csak következetesen és közvetetten) kedvező körülményeket biztosítanak a termelés és a fogyasztás bővítéséhez. A kapitalista gazdálkodás előnyeit élvező és hátrányait elszenvedő társadalmi csoportok területi és időbeli szétválasztásának kiindulópontja és központi kérdése: mekkora az adott közösség által igénybe vehető természeti környezet (az emberi népesség egésze számára a planetáris élettér) eltartó képessége? A mai helyzetből kiinduló gyakorlatibb megfogalmazásban: mi az összefüggés az adott területen, illetve a bolygó egészén élő népesség számának a potenciális eltartó képességhez viszonyított aránya, és az életminőségi tényezők alakulása, kívánatos, vagy elfogadható szintje közt? Ezekre a létfontosságú és az utóbbi két évszázadban következetesen visszatérő kérdésekre azért nem lehetett mindmáig érdemleges és sors-alakitó választ találni, mert az európai civilizációt és annak globalizációs törekvéseit a piacmechanizmus, pontosabban annak a kizárólagossá és öntörvényűvé tett fetisizálása irányította, és irányítja. A régóta ismert és az európai civilizáció közelmúlt évszázadaiban központi szerephez jutott piac-mechanizmus nélkülözhetetlen és hatékony eszköz és intézmény az árutermelés irányainak és szintjeinek a tényleges emberi szükségletek szerinti önszervező irányításában. Ugyanakkor értékelméleti alapfeltevései és értékmérési módszerei folytán nem alkalmas a termelési-fogyasztási tevékenységek és a természeti környezet élettér tényezői közötti kapcsolat, illetve összhang érzékelésére és vizsgálatára. Az érték-elméleti alkalmatlanság lényegében abból adódik, hogy a piaci rendszer elmélete - a keletkezésekori céljának megfelelően - csak az emberi tevékenységet tekinti értékadónak. A kozmikus és planetáris fejlődésnek azok a bűvészmutatványai, amelyek a Big-Bang hidrogén és hélium magjaiból néhány évmilliárd multán oxigént, majd jóval később bolygónkon vízi és szárazföldi élővilágot varázsoltak - a piac számára nem értékadóak. Csak akkor és annyiban hordozhatnak értéket, ha az ember feltárja, hasznosítja, vagy károsítja őket. Ebből következően a piaci értékmérés elvei és módszerei mai gyakorlatukban nem alkalmasak az élettér tényezők emberi és társadalmi jelentőségének és szerepének kifejezésére és nyilvántartására. Végezetül, s talán legfontosabbként: a piac mechanizmus hatása alá került gazdálkodást a minél gyorsabb nyereség és tőkefelhalmozás szűk és rövid távlatú céljai és szempontjai irányítják; az élettér eltartó képességét és életminőségi kapcsolatait pedig csak teljességre törekvő szemlélettel és hosszú távlatban lehet megfogalmazni és nyilvántartani. A fenti értékelméleti és szerepkörbeli eltérések és ellentmondások ellenére, és ugyanakkor azokkal teljes összhangban, a piac-mechanizmusnak döntő fontosságú szerepe volt a környezeti válság mába vezető történetében, és lehet annak jövőbeli alakulásában. A piac ismétlődő értékciklusaival elért gyors tőkefelhalmozáson alapuló, és azt egyre korlátlanabbul kiszolgáló nemzeti és nemzetközi gazdasági rend tette lehetővé (és jórészt észrevehetetlenné) az iparosodás és városiasodás révén az európai civilizáció központi országaiban óhatatlanul jelentkező helyi, környezeti és eltartó képességbeli válságok gyors és hatékony területi átcsoportosítását és átirányítását a gazdasági világrend perifériális országai terhére. Ebben a mintegy két évszázados folyamatban Kates és Burton (1986) nyomán és Gilbert F. White életmüvének tükrében négy főbb forduló-pontot, illetve egymásba torkolló szakaszt lehet megkülönböztetni (2. ábra). Az első mintegy két évszázada kezdődött szakaszt Malthus és követői indították el, és töltötték ki változó hangsúlyú (elvi alapjaiban máig érvényes) tartalommal az adott területen megtermelhető élelmiszer és az ezzel táplálható lakosság szükségszerűen korlátozott voltáról. Amikor és amíg az így értelmezett eltartó-képességi korIát közeledése Európa növekvő népsűrűségű vidékein helyileg vagy országonként jelentkezett, a korlát számszerűsítésének nem volt gyakorlati érvénye. A kritikussá válható területeken ugyanis a piaci erőviszonyokkal felhalmozott és a népességnél is gyorsabban növekvő pénztőke segítségével a hiányzó élelmet "kívülről" (elsősorban a krónikusan tőkehiányos periferikus országokból) közvetve, vagy közvetlenül mindig idejében, viszonylag könnyen és olcsón biztosítani lehetett. A piaci hatásterületek fokozatos terjeszkedése folytán azonban az élelem-korlát ma már valójában nem a terméshozamok s a lakos-szám egyszerű hányadosaként jelentkezik, hanem a talajtani és növény-genetikai adottságok (elsősorban a főbb tápláléknövények vad és félvad őseiben őrzött génbankok veszélyeztetettsége) sokkalta összetettebb és kiszámíthatatlanabb kockázati tényezőiben éled újra. Az élettér-tényezőlcnek az eltartó képességet potenciálisan érintő második csoportjába a kőzet képződés igen lassú ciklusaihoz kapcsolódó (gyakorlatilag nem megújuló) energiahordozók és nyersanyagforrások tartoznak. Ezek véges voltából adódható korlátokra az ipari termelés gyors növekedése a 18.század második feléig visszanyúlóan hívta fel a figyelmet. Ilyen jellegű korlátok súlyossá és általánossá válásának elkerülésében ismét csak a piac-mechanizmusnak volt döntő szerepe. Egyrészről a kutatásoknak és az intézmény-rendszereknek a felmerült és az előrelátható igények és gondok szerinti (a 3. ábrán vázolt) önszervező ciklusokbani bővítésével és irányításával. Másrészről pedig a felmerülő fejlesztések, szállítások és kereskedelmi szolgáltatások költségeinek a piaci árképzés és a tőkefelhalmozódás útjáni folyamatos biztosításával. Ilyen módon az európai civilizációnak tőkét, információt és politikai-katonai hatalmat birtokló központi országai számára a környezeti gondok eme második csoportjának kezelése, és a felmerülő terhek jórészének a periféria országaira hárítása is biztosítva volt és van. A nyersanyagokat szállító országoknak ugyanis (a legjobb olaj lelőhelyek néhány évtizedre szóló és sok politikai feszültséget kiváltó kivételével) mind ez ideig nem sikerült saját alapvető szükségleteikkel, valamint a kitermelt készletek naturáliákban mérhető ("in situ") ökológiai értékével, és a végtermékek piacon elértjövedelmezőségével arányos árszintet, illetve részesedést biztosítaniuk. Az eltartó képességet meghatározó és potenciálisan kritikussá váló élettér tényezők harmadik és negyedik csoportja esetében a mai gyakorlat szerint a piac mechanizmusnak és a tőke felhalmozódásnak többnyire még ez a közvetett és részleges "átcsoportosító" és késleltető szerepe, illetve lehetősége is meglehetősen kétségessé és hatástalanná válik.