Hidrológiai Közlöny 2004 (84. évfolyam)
3. szám - Könyvismertetés (Dunka Sándor–Fejér László–Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története – írta: Szlávik Lajos)
8 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2004 . 84. ÉVF. 3. SZ. 1930-as évek második felében szánta rá magát a kormányzat, hogy a szükséges vízpótlást - immár szabályozott körülmények között - az öntözési program beindításával tegye megvalósíthatóvá. Az 1937-es öntözési törvény a tiszántúli térség öntözésének vetette meg alapjait. Létrejött az Öntözési Hivatal, elkészült a tiszafüredi öntözőrendszer, a békésszentandrási duzzasztó, körvonalazódtak a tiszalöki vízlépcső és a Keleti főcsatorna tervei. Ez utóbbiak esetében a kivitelezési munkák is megindultak, de az országra nehezedő háborús terhek miatt csaknem minden félbeszakadt. Az éltető vízre azonban nemcsak a mezőgazdaságnak, hanem az iparnak, de legfőképpen a kisebb-nagyobb települések lakosságának volt szüksége mindennapi életéhez. A jó ivóvíz századok óta gondot jelentett az Alföldön, ahol a felszíni vizek - gyenge minőségük miatt sokszor voltak járványok közvetítői, vagy éppen kiindulópontjai. A 19. század utolsó harmadában, Zsigmondy Vilmos hívta fel a kormányzat és a nagyobb települések vezetőinek figyelmét az Alföld alatt meglévő artézi vízkincsre, ill. annak ivóvízként való hasznosítására. Az általa fúrt artézi kutak megteremtették a lehetőséget az ivóvíz felhozatalára, de még hosszú évtizedeknek, ha nem egy századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a víz vezetéken juthasson el a lakásokba is. A kötet kiemelt figyelmet szentel a debreceni vízművek históriájának, amit az is indokol, hogy szinte az 1960-as évekig a középtiszántúli régióban egyedül Debrecen rendelkezett vezetékes városi vízművel! A fúrások eredményei arra is rávilágítottak, hogy a térség gazdag gyógyhatású hévizekben, amelyeknek kihasználása fellendítheti a környék idegenforgalmát. A hajdúszoboszlói és a debreceni gyógyfürdő születésének históriája szintén hozzátartozik a Közép-Tiszántúl vizeinek történetéhez. Az 1948-ban kiépülő szocialista rendszer államosította a társulatokat, valamennyi vízügyi feladatot állami feladattá nyilvánította, s programjába beállította a tervszerű vízgazdálkodást. A tervszerűség első lényeges szervezeti lépését az 1953 őszén létrehozott egységes vízügyi szolgálat megteremtése jelentette, majd egymást követték a távlati programok alapját jelentő vízügyi kerettervek (1954, 1965, 1984). A háború által félbeszakasztott öntözési beruházásokat folytatták, s 1954-ben átadták a tiszalöki vízlépcsőt, 1956-ban a Keleti főcsatornát, majd 1965-ben üzembe helyezték a Nyugati főcsatornát is. Ezzel a Közép-Tiszántúl főművei elkészültek, de a térség vízgazdálkodásának további megszervezéséhez jelentős lökést adott a kiskörei vízlépcső 1973. évi átadása. Az eredetileg legfelsőbb szinten jóváhagyott beruházási programot soha nem fejezték be. Időközben a létesítmény vízgazdálkodási funkcióiban is megváltoztak a hangsúlyok. Háttérbe szorult az egykori öntözésfejlesztési szerep, s helyére a természetvédelmi igények, a duzzasztott víztér jóléti, ökológiai hasznosítása lépett. A térség legújabb kori vízi történetéről nem lehet beszélni a régió vízgazdálkodásának területi szervezete, a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság említése nélkül. Az Igazgatóság nem csupán egybehangolta a vidék vízgazdálkodási igényeit a rendelkezésre álló készletekkel és lehetőségekkel, hanem - az árvédelmi rendszer biztonságos kiépítése és fejlesztése mellett - a hajdúsági (hajdúhátsági) vízgazdálkodás ökológiai szemléletű, hosszú távú koncepcióját is letette a döntéshozók asztalára. A program egy része megvalósult. Számos település közvetlen környezetének „roncsolt" területét sikerült visszahódítani a kultúrának, ahol fás ligetek, jóléti vízfelületek kínálnak emberhez méltó életet a település lakóinak. A programból fakadó feladatok további része napjainkban is időszerű. így pl. a debreceni Nagyerdő és az erdőspuszati tavak vízpótlása. A vízügyi szolgálat azonban nem csupán „békeidőben" érdemel figyelmet a társadalomtól, hanem árvízi vészidőkben is. Az ezredvégi tiszai árvizek (1998, 1999, 2000, 2001) krónikáján túl a kötet régebbi eseményekről is beszámol. Szóba kerül a Berettyó 1966. évi jeges árvize, az 1970-es nagy tiszai árvíz egyik mellékhadszíntere, a Berettyó-Sebes-Körös közti terület, amelynek elárasztásával sikerült megmenteni a Berettyó túlpartján fekvő Szeghalom városát. Az eredményes „vésztározás" történetét hitelesíti, hogy a töltés átszakítását elrendelő vízügyi igazgató, Papp Ferenc a kötet szerzőinek egyike. Ugyancsak tanulságos, miként sikerült az Igazgatóság területén azt elérni, hogy az emlékezetes tiszai cianidszennyezés nagyobb károk nélkül hagyja el a közép-tiszántúli vízrendszert. A szép eredmények ellenére sem festik a kötet szerzői a jövőt rózsaszínűre. Árvédelmi tekintetben a töltések mértékadó kiépítésén túl a tározók rendszerének kiépítése jelentheti a szükséges biztonságot. A „ Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése" program az eltelt 150 év tapasztalatait felhasználva jelent megoldandó feladatot az elkövetkező másfél évtized számára ebben a régióban is. A térség felszín alatti vízkészlete mennyiségi és minőségi szempontból lehetőséget teremt az egészséges vízellátásra. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy pl. a debreceni felszíni készlet biztosításában fontos szerepe van a tiszalöki vízlépcsőnek, amely duzzasztásával lehetővé teszi a vízszegény időszakban a Tisza vizének átvezetését ebbe a térségbe.) A fejlődést azonban korlátozhatja, hogy a vízkitermelés meghaladja az utánpótlódó mennyiséget. Gondot jelent továbbá a felszín alatti készletek szennyeződésének kevéssé ismert mértéke. Mindez szoros összefüggésben van azzal, hogy a szennyvízelvezetés, -tisztítás és -elhelyezés a terület nagy részén gondokat jelent. A jövő feladata a tiszántúli régió vizeinek a különféle szennyeződésektől való megóvása, a csatornahálózatokhoz kapcsolt szennyvíztisztító telepek kiépítése, tehát a szennyvízhelyzetnek a vízellátáshoz hasonló kedvező megoldása. A térség lakosainak kifejezetten kedvező lehetőséget biztosít a fürdőfejlesztésre épülő gyógy-turizmus. A már meglévő fürdők teljes kiépítésével, új hévízforrások feltárásával a gyógyüdülésen keresztül a falusi turizmus is nagyot fejlődhet. A Közép-Tiszántúl vízi történetében 2003. csak egyetlen pillanat, nem korszakhatár. A jövő feladatainak számbavételéhez jó kiindulási alapot jelenthet a Dunka Fejér - Papp szerzőhármas szépen illusztrált kötete. Dr. Szlávik Lajos A könyvet a Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyv-gyűjtemény (VMLK) jelentette meg. 2000 Ft-os áron beszerezhető a VMLK központjában (1054. Budapest, Alkotmány u. 27. T: 374-0548), a Duna Múzeumban (2500. Esztergom, Kölcsey u. 2. T: 33-500-250), valamint a Tiszántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóságon (4025. Debrecen, Hatvan u. 8-10., Nagy Annamária T: 52-410-677).
