Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

1. szám - Megemlékezések Dégen Imre (1910–1977) vízügyeink 1955–1975 közötti vezető egyénisége elhunytának 25. évfordulója alkalmából (Szeged, 2002. június 17-én) - Rozgonyi Tamás: Dégen Imre és a vízügyi szervezet alakulása

6 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2003. 83. ÉVF. 1. SZ. nek fontosságát is - itt ugyanaz a helyzet, mint a vízká­roknál: a vizek elszennyeződése miatt keletkezett kár na­gyobb, mint a megelőzés költsége. A vízgazdálkodás fejlődését további eredmények is mutatják. Dégen ilyennek tekintette a Feljegyzésben meg­említett, de nem részletezett gazdasági átalakítást, amely­nek során a vállalatszerű tevékenységet fokozatosan levá­lasztották a költségvetési szervekről, csökkentve ezzel az állami költségvetés terheit. Ezt 1972-ben a Gazdaságpoli­tikai Bizottság számára készült előterjesztés tervezete is eredménynek könyvelte el, és a szervezési eredmények között említette a Vízügyi Alap, a tanácsi és vállalati fej­lesztési alapok, valamint a társulati érdekeltségi rendszer megteremtését. A Feljegyzésben Dégen csupán rövid említést tesz ar­ról, hogy a községi vízművek fejlesztését nagymértékben elősegítették a vízmű társulatok. Szakértők azonban ki­mutatták, hogy jelenlegi városaink több mint 50 százalé­kában társulati úton épültek meg mind a vízművek, mind a csatornaművek. A társulati víz- és csatornamű- beruhá­zások összegének 52 százalékát közvetlenül az érintettek fizették, elsősorban a lakosság. „A vízmű- és csatornamű társulatok első tízéves működésének eredményeként 285 vízitársulat által végzett munkák teljes költsége 940 millió Ft volt. A megépített közel 3400 km vízvezeték hálóza­ton mintegy 11 000 közkifolyó létesült, és több mint 50 ezer ház bekötése útján 630 000 fo jutott vízvezetéki víz­hez." A Dégen-korszak vízügyi eredményei között további létesítmények is említésre méltók. Az üzemi és üzemközi vízrendezési munkákban már 1958 óta jelentős szerepük volt a vízgazdálkodási társulatoknak. 1975 körül 90 vízi­társulat 8 millió hektár területen működött, évi termelési értékük megközelítette az egymilliárd forintot. A tényle­gesen halastóként üzemelt terület 1945-ben 8000, 1955­ben 14 000, 1975-ben 21 000 hektár volt. Meg kell emlí­teni a nagy csatornaépítéseket, a lecsapolásokat, a folyó­és patakszabályozási munkákat is. Arról sem feledkezhe­tünk meg, hogy a kiépült vízügyi szervezet eredményesen vette fel a küzdelmet a nagy árvizek ellen (1965, 1970, 1974). A vízgazdálkodásról kirajzolódó pozitív képre árnyé­kok is vetődnek. A vizsgált dokumentumokból - a kor­szak kritika-önkritika, eredmények-hibák dichotóm fel­osztásának megfelelően - mindazok a gondok is megis­merhetők, amelyekkel a vízügynek meg kellett küzdenie. Ilyen visszatérő probléma a már a Feljegyzésben is em­lített „közműolló", a vizek nem megfelelő tisztítása, vagy a települések vízellátásának aránytalansága, amiket továb­bi dokumentumok hiányzó kapacitásokra, létesítmények megépítésének elmaradására, végső soron anyagi okokra vezettek vissza. A Függelékben közölt minisztertanácsi határozat a hiányosságokat illetően azt állítja, hogy „Az elért eredmények ellenére, a növekvő igényekkel a fejlő­dés nem tudott lépést tartani". A Gazdaságpolitikai Bi­zottságnak készült előteijesztés tervezete hiányosságként említi, hogy a vízkárelhárítás biztonsága nem éri el a szükséges szintet, mivel fejlesztése nem tartott lépést a védett érték növekedésével és az árvizek szintjének emel­kedésével. Szóvá teszi, hogy a belterületek vízrendezése elmaradott, karbantartásuk elhanyagolt. Az idézett mi­nisztertanácsi határozat szerint rekonstrukcióra szorulnak a vízművek létesítményei (víztermelő telepek, tározó me­dencék), a csőhálózat és a csatornahálózatnak több mint a fele; a kikötők berendezéseinek műszaki színvonala nem kielégítő, és a vízi közlekedés elmaradott, a rakodás gé­pesítése nem eléggé fejlett. Végül az idézett források szerint bizonyos problémák meglévő adottságaink alacsony kihasználtságából is adód­tak, a minisztertanácsi határozat szerint ez volt a jellemző víziút hálózatunk és hévizeink esetében. Mindezek okaira a forrásokból az anyagiak mellett e­gyéb, ezzel nem mindig összefüggő okokra is lehet kö­vetkeztetni. A Gazdaságpolitikai Bizottság számára ké­szült, már említett előteijesztés-tervezet szervezési hiá­nyosságként említi, hogy az állami, üzemközi és üzemi vízrendezési művek fejlesztése nem eléggé összehangolt, a vízgazdálkodás koordinálatlanságát fokozta egyes nem kellően mérlegelt helyi érdekek és iparfejlesztéshez kap­csolódó igények tervszerűtlen, soron kívüli kielégítése, valamint az infrastruktúra elmaradása az általános gazda­sági fejlődés szintjétől. A dokumentumokban megjelölt hiányosságokból, el­maradásokból számunkra itt két következtetés adódik. Az egyik az, hogy noha a vízgazdálkodás mérlege összessé­gében pozitív - mindenesetre a szóvá tett problémák (kar­bantartás, az adottságok kihasználatlansága) kisebb fajsú­lyúnak tűnnek a megvalósult létesítményekhez és az e­gyéb eredményekhez képest - úgy tűnik, hogy a dégeni i­dőszak végére az addigi lendületes fejlődés megtorpant. Ezt megerősítik a vízügyi munkatársak visszaemlékezései és a statisztikai adatok is. A vízgazdálkodás beruházásai­nak részesedése az összes népgazdasági beruházásokból 1972-ben érte el az 1947-1985-ig teijedő időszakban a csúcsot, 6,07 százalékot, ettől kezdve a dégeni időszak végéig folyamatosan csökkent, 1975-ben 4,76 százalék volt. (Ezután a trend ismét emelkedik 1985-ig, de a 1972­es arányt még ekkor sem éri el.) A másik következtetés: úgy tűnik, az OVH elnökét a­kár ezekre - a vízügy által is elismerten valós - problé­mákra hivatkozva is el lehetett volna távolítani államtitká­ri pozíciójából. Ezekről viszont a pártvizsgálat tapasztala­tairól írott Jelentés semmit sem tud, amiből az is követke­zik, hogy a vizsgálatot végző „elvtársak" ezeknek a do­kumentumoknak a színét sem látták, vagyis a munkára a KB Titkársága - talán nem véletlenül - olyanokat jelölt ki, akiknek a téma lényegéről fogalmuk sem volt, a vízügye­ket legfeljebb a csapból ismerték. Ebből ered a pártvizsgálat egyik sokat mondó pikanté­riája, hogy tudniillik a későbbi párthatározatok több pon­ton szakmailag voltaképpen igazolják, alátámasztják Dé­gent. Az MSZMP KB határozata az V. ötéves terv irány­elveiről 1975. november 26-27-én kimondta, hogy „Meg­gyorsult a vízgazdálkodást szolgáló létesítmények és rendszerek építése. A településfejlesztéssel és a lakásépí­téssel összhangban bővült a közműves vízellátás és a csa­tornahálózat". „A vízigények és vízkészletek egyensúlyá­nak megteremtése, a víz hatékony hasznosítása, az ipar­fejlesztés, a kiemelt üdülőterületek és közművesítetlen te­rületek vízellátása szükségessé teszi a víztermelő-szolgái-

Next

/
Oldalképek
Tartalom