Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)
XLIV. Hidrobiológus Napok: "Ritkán vizsgált és különleges vizek" Tihany, 2002. október 2-4.
33 Egy lehetséges háttérváltozó a vízfolyások mint élőhelyek jellemzésére: a patakhálózatok sűrűsége Cser Balázs ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék, Pázmány Péter sétány 1. Budapest Gyógyfürdői és Hévizei RL, 1138. Budapest, Népfürdő u. 38. Kivonat: Kulcsszavak: Bevezetés Az áramlóvízi élőhelyek diverzitásának kialakulásában valószínűleg fontos szerepet játszik az adott területen található patakhálózat sűrűsége. Ennek megközelítésére végeztem előtanulmányt, amelyben a Kárpátok különböző területeinek patakhálózatait hasonlítom össze. Megadtam a területegységre jutó patakok hosszát és számát valamint átlagos hosszúságukat és a teljes hosszból való részesedésüket, rendűségük szerinti bontásban. Eredményeim szerint a magasabb és csapadékosabb hegységek vízhálózat-sűrűsége sokszorosan felülmúlja az alacsonyabb középhegységekét A sűrűbb patakhálózat kedvezőbb feltételeket teremt a fajok vándorlásához, teijedéséhez, a nagyobb élőhely-diverzitás pedig a ritka, specialista fajok fennmaradásához. Kárpátok, patakhálózat-sűrűség, élőhely-diverzitás egyik legcsapadékosabb hegységünkben, a Mátrában találunk. A börzsönyinek több mint ötszöröse, a zempléninek és a pilisinek nem egészen hatszorosa, illetve hétszerese. Fontos megjegyezni, hogy ez csak azon forrásokat jelenti, amelyekhez a térkép alapján egyértelműen rendelhető elsőrendű patak, és amelyek reokrén vagy limnokrén források. A területeket ismerve elmondható, hogy ezek az értékek inkább alábecslések, minthogy csak úgy olvashattam le a térképekről, hogy azok egyben patakok kezdetét is jelezték. A valóságban több a patakhoz rendelhető forrás, a Kárpátokban akár másfél-kétszerese is lehet a számoltaknak. Vannak ugyanis forrásmezők, ahol nincs értelme minden egyes kis forráshoz elsőrendű patakocskát rendelni, mert ezek a kis vizek sokszor nehezen követhetők, összefolynak, apró ágakra oszlanak, rövid szakaszai el is tűnhetnek az alapkőzet repedéseiben, réseiben, elvésznek a növényzetben, mohapárnákban. Célszerűbb tehát az ilyeneket egységesen, egy forrásként kezelni, megjelölve természetesen, hogy forrásmezőről, illetve több forráskifolyóról van szó, és a helyszínen eldönteni, hogy mely ponttól számítjuk a patakot elsőrendűnek. A hazai középhegységek területén is több a forrás, de ezen többlet elenyésző a térképekről leolvashatókhoz viszonyítva, és persze gyakoribbak az időszakos források is, amelyek a nyár végére többnyire kiszáradnak. A Kárpátokban viszont gyakorlatilag minden számolt forrás és a belőlük eredő patak állandónak tekinthető, nem utolsósorban azért, mert az év során a nyári hónapokban mérhetők a maximális havi csapadékmennyiségek (Lászlóffy, 1982). Az áramló vizek életközösségeinek vizsgálatában fontos kérdés, hogy a vízfolyások hossza és száma hogyan befolyásolja az élővilág sokféleségét. Előtanulmányom célja, hogy egy olyan háttérváltozóra hívjam fel a figyelmet, amely valószínűleg jelentős szerepet játszik az élőhely-diverzitás kialakulásában, és ezen keresztül a fajszám-terület összefüggések feltárásában. Ennek érdekében összehasonlításokat végeztem a Kárpátok és a Magyar-Középhegység néhány kiválasztott területének (Máramarosi-havasok, Bieszczady, Zemplén, Mátra, Börzsöny, Pilis-Visegrádihegység) patakhálózat-sűrűsége között, jellemezve ezzel a vízbőséget Ezl a sűrűséget a vízfolyások rendüségén és területegységre vonatkoztatott hosszúságán keresztül közelíthetjük meg. Ezen ismeretek azért is fontosak, mert az élőhelyek állapotát vizsgáló természetvédelmi irányú módszerek és munkák is figyelembe veszik a patakok, folyók rendúségét és hosszúságát (Muhar és mtsai, 2000), valamint az áramló-vízi rendszereket leíró modellek és elméletek is használják a rendűség fogalmát (pl. a folyóvízi folytonosság koncepciója) (Cummins, 1975). Anyag és módszer A vízfolyás-hálózat hosszának és a patakok számának meghatározását a kereskedelmi forgalomban kapható turistatérképek, illetve régi katonai térképek alapján végeztem. A terepet ismerve ezek a térképek kielégítő pontosságot adnak, vagyis pl. a legkisebb patakokat is jelzik. Az egyes hegységekben kezelhető méretű vízgyűjtő területeket választottam ki, és az ezeken lefutó patakok hosszát és számát rendűség szerint csoportosítva, egységnyi területre (1 ill. 100 km 2) vonatkoztatva írtam le. Ezek alapján azután meghatároztam a patakok átlagos hosszát, a teljes hossz adott rendű patakra eső hányadát, és feltűntettem még a területekre jellemző évi átlagos csapadékmennyiséget is (1. táblázat). A területek kiválasztásában fontos szempont volt, hogy az így létrejövő skálának felső határa legyen. Erre legalkalmasabbnak a Tisza forrásvidéke és környezete bizonyult, ugyanis itt találjuk a Kárpátok legcsapadékosabb területét, és - úgy tűnik - a patakhálózat is itt a legsűrűbb. Eredmények és értékelésük A terepmunka során és a térképek alapján is feltűnő volt, hogy jelentős különbségek vannak a vizsgált területek patakhálózat-sűrűségei között. Jól érzékelteti ezt az /. ábra, amelyen a Tisza forrásvidékének és a Mátrának vízhálózatát vethetjük össze. A rendűség szerinti patakhossz és darabszám adatok alapján számolt jellemző mutatók számszerűen is érzékeltetik e különbségeket (1. táblázat, 1-4. grafikonok) E különbségek jellemzésére talán legjobb a patakok területegységre jutó hosszának és a források számának ismerete. Az 1. táblázat és az 1-4. grafikonok adataiból kiolvasható, hogy a Tisza forrásvidékén a területegységre jutó források (és elsőrendű patakok) száma kétszerese annak, amit a Bieszczadyban látunk, majdnem négyszerese annak, amit az (b) 1. ábra. A Mátra (a) és a Tisza forrásvidékének (b) azonos méretű területe a vízhálózattal A vízfolyások hosszúságát jellemző adatokból (/. táblázat, 1. grafikon) látható, hogy az elsőrendű patakok Kárpátokban mért teljes hossza jóval meghaladja a többi hegységben találhatókét (2-3-szorosa). Hasonló módon hosszabbak a másodrendű patakok, de már kisebb mértékben, a hamad- és
