Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

XLIV. Hidrobiológus Napok: "Ritkán vizsgált és különleges vizek" Tihany, 2002. október 2-4.

6 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2(X)3. 83. 1;VK Salánki János akadémikus 1929-2003 Prof. Salánki János akadémikus, kiváló magyar fiziológus, mintegy 260 tudományos közlemény és könyv szerzője, a gerinctelen neurofiziológia megalapítója Tihanyban, számos tudományos testület tagja, 1988-90 között az IUBS elnöke, kormánykitüntetések és akadémiai díjak birtokosa, nagyra értékelt kolléga és barát - súlyos betegségét követően - 2003. január 29-én örökre eltávozott körünkből. Salánki professzor Magyarországon kezdeményezője és megszervezője volt a modem összehasonlító neurobiológiai kutatásoknak. Széles körben ismert volt egyenes jelleméről, világos értékítélő képességéről, kiváló intellektusáról, kiemelkedő kreatív talentumáról, széles érdeklődéséről a tudományos és közéleti kérdések iránt. Salánki János 1929. május 11-én született Debrecenben, diplomáját 1954-ben, ugyanott, az Orvostudományi Egyetemen szerezte. Tudományos karrierje a Moszkvai Állami Egyetemen, H. Kostoyants aspiránsaként kezdődött, majd az 1960-as évektől Tihanyban folytatódott. Tihanyban, a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Kutatóintézetében, a Balaton partján létrehozta az összehasonlító élettani kutatócsoportot, amely a gerinctelenek neurobiológiájával foglalkozott. Rendszeresen szervezett tudományos-továbbképző kurzusokat az gerinctelenek neurobiológiájával kapcsolatos élettani, morfológiai és biokémiai témákban. 1962 szeptemberében a Biológiai Kutató Intézet igazgatója lett (1990-ig), ahol élettani, morfológiai és biokémiai módszerekre épülő komplex laboratóriumot hozott létre. Életrajza és hitvallása szerint, az általa kutatásra javasolt egyik fő kérdés, amelynek tudományos héttere az 1950-es években formálódott, az volt, hogy „a viselkedésbeli és motoros jellegek az agyban eleve determináltak-e, vagy külső hatótényezők módosíthatják-e ezeket?". Pl. a „vele született ritmusok" teóriája azt sugallta, hogy vízi állatok körében, a kagylók periodikus aktivitását és nyugalmi szakaszait (mely viselkedési jelenséget egy évtizeddel korábban írtak le), az állatra nézve, a napi ritmusokhoz hasonlóan, olyan konstans fázisok jellemzik, amelyek a központi idegrendszerben rögzültek (biológiai óra). Egy másik kérdés úgy hangzott, hogy egy ilyen motoros jellegre nézve csak a strukturális és funkcionális jellegek determináltak genetikusan, vagy időfuggésük változhat az alkalmazkodás szükséges körülményeinek megfelelően? Ezeknek az alapvető kérdéseknek a megválaszolásához, mint modell állatot, az AnoJonla cygnaea kagylót használták. A kémiai stress hatását tanulmányozva az édesvízi kagylóra, kimutatta, hogy mind az aktív, mind a nyugalmi periódusok időtartama (amit korábban központilag meghatározottnak feltételeztek), a környezet kémiai ingereire szignifikánsan változhatnak, igazolva a második teóriát. Kimutatta, hogy a periodikusság szabályozásának központi mechanizmusát a környezeti tényezők kontrollálják, s vagy indirekt módon szabályozzák az agyműködést penferiális érzőrendszeren keresztül, vagy direkt módon, a központi neuronális elemek anyagcseréjének és ingerlékenységének befolyásolásával. Ez az alapvető megfigyelés arra késztette, hogy két teljesen eltérő kérdéssel foglalkozzon. Az első a periodikus aktivitás szabályozásának mechanizmusát volt hivatott tisztázni, míg a másik, hogy ez a jelenség alkalmazható-e a vízminőség tesztelésére és monitorozására. Az 1960-as évek elejétől Ó és kutatócsoportja tisztázták a bioaktiv ágensek szerepét (neurotranszmitterek és transzmitter prekurzorok, mint amilyen a szerotonin, acetilkolin, dopamin, 5-HT, glutamát) Gerald Kerkut angliai laboratóriumában tett látogatását követően, kifejlesztette a Helix pomatia és Lymnaea stagnalis csigák óriás neuronjainak tanulmányozásához a mikroelektrofiziológiai hátteret. Laboratóriuma az 1970-es évek során tanulmányozta a peptideknek, mint a gerinctelenekben feltételezett központi neurotranszmittereknek a szerepét, s bizonyították az Anodonta és Helix agyában a opiát receptorok meglétét, és a P, FMRFamid és enkefalinok esetében, azonosított neuronokon, specifikus membrán hatásokat írtak le. A következő lépés az opioidok komplex tanulmányozása volt. A biological Monitoring of the State of the Environment" c. programot 1982 a Nemzetközi Biológiai Unió (IUBS) kezdeményezte, amely Salánki János számára lehetőséget nyújtott a Biomonitoring program kialakítására és fejlesztésére, tudományos tevékenységének kiszélesítésére Sok éven át speciális kurzus keretében oktatta a gerinctelenek élettanát az ELTE-n, környezettant és neurobiológiát a Veszprémi Egyetemen. Sok tanítványa szerzett Ph D fokozatot, fél tucat közülük a tudomány doktora vagy profeszszori címet szerzett. Tudományos eredményei alapján 1976-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1987-ben rendes tagjává választották. Ki kell emelnünk rendkívül eredményes tevékenységét a tudomány szervezés és fejlesztés terén Alapítója volt a Magyar Idegélettani Társaságnak 1976-tól Tihanyban nemzetközi szimpóziumok sorozatát szervezte meg Ezek anyagát 2 kötetben angolul és 4 kötetben magyarul szerkesztette és adta ki. Alapvető szerepet játszott az ökotoxikológia kifejlesztésében, a balatoni gerinctelenek és gerincesek nehézfém-akkumulációja monitorozásában Noha neurofiziológus volt, elmélyült érdeklődéssel fordult a hidrobiológiái és akvatikus ökológia felé. E területek fejlesztéséhez is sokban hozzájárult 1988-tól három évig az IUBS elnökeként tevékenykedett, s 2002-ig vezette az „IUBS Interdisciplinary Commission on Biological Monitoring" munkáját. 1980-2002 közt Salánki professzor az „IUBS Magyar Nemzeti Bizottság" elnöke volt Mint jól ismert és nagytekintélyű tudós, Salánki János