Hidrológiai Közlöny 2001 (81. évfolyam)

5-6. szám - XLII. Hidrobiológus Napok: „A magyar hidrobiológia időszerű kérdései az ezredfordulón” Tihany, 2000. október 4–6.

327 a csökkenő trendeknek kevésbé lehetnek okai. Valószínűsíthető, hogy a táplálékhálózatok menti mennyiségi arányok és a parti-öv élőbevonata, a makrobentosz és fitoilletve Zooplankton összetételének és mennyiségi megoszlásának változásai, ingadozásai lehetnek a halpopulációk sűrűségében lezajlott módosulások okai. Ezekben a változásokban - sejtésünk szerint - globális klímaváltozások is szerepet j átszh am ak. Tavunkat föleg pontyfélék (

Abramis spp., Blicca bjoerkna, Rutilus rutilus, Scardinius erylhrophthalmus, Alburnus alburnus, Cyprinus carpio) népesítik be. Domináns ragadozók a fogassüllő ill. kősüllő {Stizostedion lucioperca, S. volgensis), a ragadozó őn {Aspius aspius) és a harcsa (Silurus glanis). Néhány, korábban kipusztultnak hitt halfaj (pl. a csapósügér, Perca fluviatilis, a feketesügér Micropterus salmoides) a tóból kiszorulva önfenntartó állományokat alkot az északi-, déli befolyók és a Kis-Balaton vízrendszerének refúgium területein. 1970ben jelent meg a folyami géb (Neogobius fluviatilis), majd 1985-ben a Kis-Balaton I. rekonstrukcióját követően az ezüstkárász (Carassius auratus gibelio), mely utóbbi elárasztotta a tó parti övét. A rendszeres telepítések eredményeként az angolnának {Anguilla anguilla, 1961-től telepítették) és a busának (Hypophthalmichthys molitrix, 1972-ben kezdték telepíteni) sűrű állományai alakultak ki. A különböző biotópokat benépesítő halegyüttesekre alapvető hatással voltak a betelepítések, a fajok inváziója és eltűnése, a tömeges halpusztulások (1965, 1975, 1977, 1978, 1981, 1984, 1985, 1988, 1991, 1994), a kompetíció, továbbá a különböző populációk egyensúlyának megbomlása. Kimutatták, hogy a Balatonba és a Kis-Balatonba ömlő patakok halfaunája hasonló, de a kisvízfolyásokban ritka, védett és veszélyeztetett fajok populációi élnek (Bíró, 1997) Az utóbbi 20 év során, a halpopulációk sűrűsége és biomasszája többé-kevésbé követte a tó hosszanti trofikus grádiensét (hozamok: 7.6-46.3 kg/ha). A különböző halfajok %-os megoszlását elemezve a hozamokban 1980-99 között, lényeges változás volt az angolna részarányának jelentős emelkedése. Az 199l-es tömeges angolna-pusztulást követően a faj további telepítését betiltották, s jelenleg az állomány teljes lehalászása folyik. A busa (Hypophthalmichthys molitrix) arányának növekedése intenzív kopoltyúhálózás következménye. Az "őshonos" fajok általános ingadozása és aránycsökkenése jellemző a betelepített fajokkal (angolna, busa) és a bevándorolt ezüstkárásszal (Carassius auratus gibelio) szemben. A fogassüllő (Stizostedion lucioperca), dévérkeszeg (.

Abramis spp ), ragadozó őn (Aspius aspius), garda (Pelecus cultratus) és küsz {Alburnus alburnus) populációk megváltozott dinamikai paraméterei e mélyreható változásokat jelzik. Az utóbbi 30 évben a különböző halfajoknak a kormegoszlásában és növekedésében bekövetkezett folyamatos változások kedvezőtlen irányt vettek. 1975 után a süllőállomány 1/2-1/6-ára fogyott, majd lassú regenerációt mutatott. Az 1970-es évektől az idősebb korcsoportok aránya növekedett, s az egyedi hossz- és súlynövekedés gyorsult, de 1997-98-ban visszaállt az 1970-es szintre. A keszegállomány népessége az eutrofizálódás fokozódásával és a halászat-intenzitás csökkentésével párhuzamosan növekedett, s az 1980-as évektől az idősebb korcsoportok részaránya szignifikánsan nőtt. Az 1994-98. között végzett növekedésvizsgálatok a keszegek még lassúbb növekedését jelezték. Mindkét jelenség egyik oka a kékalga-toxinok tartós hatása lehet. 1950-től az 1980-as évek végéig a garda népessége 1/10-ére zuhant, majd lassú regenerálódást mutatott. Az egyedi méretváltozásának üteme gyorsult, majd ismét lassult. A ragadozók fő tápláléka a küsz népessége és méret szerinti struktúrája is folyamatos és drámai csökkenést mutatott, s hossz- illetve súlynövekedése jelentősen lassult. A balatoni halpopulációk kor/méret-szerkezetének, dinamikáinak kutatása során mennyiségileg meghatároztuk a fogassüllő (Stizostedion lucioperca), a dévérkeszeg (Abramis brama), a garda (Pelecus cultratus), a ragadozó őn (Aspius aspius) a küsz {Alburnus alburnus), az angolna {Anguilla anguilla), a fehér busa {Hypophthalmichthys molitrix), a folyami géb {Neogobius fluviatilis), a ponty {Cyprinus carpio), a bodorka {Rutilus rutilus), a kele {Scardinius erylhrophthalmus), a karikakeszeg {Blicca bjoerkná) populációinak főbb paramétereit (népességsűrűség, növekedés, biomassza, produkció, P/B-arány, mortalitás). A "dinamikus készlet modell"-el, amely a dinamikai paraméterekre épül, becsültük több faj hozamait. Vizsgáltuk, s mennyiségileg leírtuk a fogassüllő, dévérkeszeg, küsz szaporodó állományai és természetes utánpótlásuk összefüggéseit, egyensúlyi helyzetüket, s a népességsűrííséget szabályozó mechanizmusokat. A sekély Balatonban a különböző energia-szintek becsült energia-tartalma 5 milliárd és 5 ezer J m"

2 között változó, s az egymásra épülő szinteken jelenlévő fajok (taxonok) száma nagyságrendileg csökken. A tömeges dévérkeszeg és az elsődleges termelők mennyiségi függését igen szorosnak találtuk, de a ragadozó fogassüllő felé ez a kapcsolat már sokkal lazábbnak bizonyult. A táplálékhálózatok szövevényes kapcsolat-rendszerének minőségimennyiségi feltárása során a versengés (konkurencia), niche, niche-átfedés, szegregáció, elvándorlás (a biotop telítettsége) különös hangsúlyt kaptak. Bizonyítottuk, hogy közel egy nagyságrendnyi különbség van a parti-öv és a nyílt víz anyagforgalmában, de ugyanígy eltér a planktonikus táplálékhálózat a bentonikustól, mely utóbbi (élőbevonat-perifiton/epiliton-makro-bentosz-hal) a sekély Balatonban számottevően nagyobb energia tömeget közvetít a halak felé. A parti-öv a halak szaporodási és az ivadék nevelkedési területe; a vegetációs időszakban a pontyfélék zöme itt szerzi táplálékát. Elteijedésük a lakóhelyek jellege miatt is mozaikos, s mivel a rendelkezésre álló táplálékkészlet véges, a fajok között kisebb nagyobb konkurencia alakul ki. A halak a Zooplankton éves produkciójának kb. 5-10 %-át hasznosítják, többnyire méretszelektív módon, kivéve a kifejezetten zooplanktont fogyasztó halakat és a halivadék tömegeket (> 90%). Öt fitofil-fitolitofil pontyféle előbél-tartalom analízise szerint a dévérkeszeg {Abramis brama) generalista: főleg árvaszúnyogokat (31 %), detntuszt (17 %) és Corophium-ol fogyaszt. A bodorka {Rutilus rutilus) specialista: fö táplálékát bentikus és perifitikus puhatestűek {Dreissena, csigák: 15-47 %) és algák (27 %) képezik. Az ezüstkárász {Carassius auratus gibelio) főleg detrituszt (43,5 %), a nyílt vízben