Hidrológiai Közlöny 2001 (81. évfolyam)

4. szám - Hajós Béla: Magyarok a nemzetközi szervezetekben és a határvízi együttműködések

242 Magyarok a nemzetközi szervezetekben és a határvízi együttműködések Hajós Béla, helyettes államtitkár, Közlekedési és Vízügyi Minisztérium Magyarországon a jelen vízgazdálkodási tevékenységét nem csak a múltbeli tevékenységek és szabályozások határozzák meg, hanem az a tény is, hogy ma a természetes vízgyűjtő- és az államhatárok szétválásának eredményeképp az ország szinte teljes területe osztott vízgyűjtőkből áll. Az ország földrajzi helyzete, a Kárpát-medencén belül elfoglalt helye, a külföldre szakadt vízgyűjtők rendkívül nagy aránya, az ország felszíni vizeivel való gazdálkodás, a vízminőség-védelem és a vízkárelhárítás feladatsorából a lefolyás-szabályozás, az összegyülekezés befolyásolása, az árvízi időszakos vízvisszatartás, a vízminőségszabályozás lehetőségeit oly mértékben korlátozza, hogy jelenleg érdemben csak a veszélyek közvetlen elhárítására, kivédésére van befolyásunk. Míg az első világháború végéig a Kárpátok láncai nem csak vízgyűjtő határt, hanem államhatárt is jelentettek, addig ma a lefolyási viszonyok, valamint a vizek minőségi jellemzői döntően a környező országok hidrológiai, vízgazdálkodási és területhasználati viszonyainak függvényeként alakulnak. Magyarország vízgazdálkodása így alapvetően nemzetközi tényezőktől függ Ezért fontosak számunkra a szomszédos országokkal megkötött - a mindenkon szakmai kihívások miatt is - gyakran változó határvízi egyezmények, valamint azok a sokoldalú nemzetközi megállapodások, amelyek a kétoldalú együttműködések végrehajtását is segítik. Magyarország határvízi egyezményeinek eredete a trianoni békéig nyúlik vissza. A béketárgyalások során az utódállamok képviselői a Kárpát-medence természetföldrajzi viszonyaira tekintettel elfogadták Magyarország képviselőinek azon javaslatát, hogy a jövőben végrehajtandó mindazon vízi és erdészeti munkák ellenőrzésére, amelyek valamelyik másik állam érdekeit is érinthetik, hozzanak létre nemzetközi bizottságot. A békeszerződés 294. cikke meghatározta a közös érdek fogalmát és a 293. cikk alapján létrehozták a Dunamedence területére illetékes Állandó Vízügyi Műszaki Bízottságot. Ezek a cikkek rögzítették, hogy a vizek természetes viszonyait (a vízjárást) megváltoztatni bizottsági megegyezés nélkül nem szabad. Megegyezés hiányában a Népszövetség Tanácsa által kijelölt döntőbizottság volt az illetékes. A bizottság kapott felhatalmazást az érdekelt államok közötti megállapodások kezdeményezésére, a megkötött megállapodások ellenőrzésére, sürgősség esetén a végrehajtás biztosítására. Az országhatárral megosztott vízrendszerek ügyében több két- illetve háromoldalú bizottságot hoztak létre. Ezek voltak az első határvízi bizottságok Létrejöttek az első határvízi egyezmények, így 1924-ben a magyar-román általános vízügyi egyezmény, és 1937-ben a magyarcsehszlovák egyezmény. A Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal többszöri tárgyalás ellenére sem sikerült államközi megállapodást kötni Kárpátalja vízügyi problémái három oldalú bizottság, a Magyar-Román-Csehszlovák Hármas Műszaki Hizottság létrehozását tették szükségessé. Az Állandó Vízügyi Műszaki Bizottság és a három-, illetve a kétoldalú bizottságok 1924-1938. között, 15 éven keresztül biztosították a közös érdekű határvízi feladatok koordinálását. Tevékenységük eredményeként némi javulás mutatkozott az árvízvédelem biztonságát illetően, és bizonyossá vált, hogy a határok mindkét oldalán azonos védekezési feltételeket kell biztosítani, mert ennek hiánya katasztrófákhoz vezethet. 1938-ban ezeknek a bizottságoknak a tevékenysége megszűnt, mivel a trianoni békeszerződéssel elcsatolt teriiletek részben ismét magyar közigazgatás alá kerültek. A második világháború utáni párizsi béke konzerválta a korábban egységes vízgyűjtő szétszabdaltságát A békeszerződés - Magyarország számára hátrányos módon - a korábbi szervezet működésének folytatásáról sem rendelkezett. A második világháborút követően a megváltozott politikai viszonyok között, az 1948-49-es árvizek hatására indult újra a határvízi együttműködés, de az első egyezményeket az egyes relációkban csak 1950-1955 között kötötték meg. Napjainkra, az ország jelenlegi határait kialakító békeszerződések nyomán, a szomszédos országok mindegyikével határvízi egyezményeket kötöttünk, melyekben a határ által metszett, vagy országhatárként szereplő vízfolyások legfontosabb, elsősorban vízrajzi, hajózási, vízminőség-ellenőrzési és árvízvédelmi együttműködés, pontosabban információ-csere rendszere került szabályozásra. Sajnálatos módon a felvízi országokkal a vízgyűjtőre vonatkozóan nemcsak együttműködést, de még mindenre kiteij edő információ-szolgáltatást sem mindig sikerült biztosítani. Erre a kérdéskörre a későbbiekben visszatérek. Helyzetünk javítására a magyar vízügyi apparátus intenzíven bekapcsolódott az összes olyan sokoldalú nemzetközi egyezménybe, amelyek segítik a vízgyűjtőn való együttműködés kiterjesztését. ENSZ szakosított szervezetek, nemzetközi szakszövetségek ajánlások, feldolgozások sokaságát kínálják, melyek kidolgozásában való részvétel bármennyire is hasznos, nagy folyóink vízgyűjtőin osztozó nagyszámú ország számára nem egyenértékű. A Duna-medence lakosságát, élővilágát, gazdaságát éltető vízkészlet nincs felosztva az érintett államok között, és belátható időn belül nem is várható olyan sokoldalú megállapodás elérése, amely kvóta-szerűen megszabná a részesedéseket. Ugyanakkor mind az egyes országok, mind az egyes vízhasználati igények között versenyhelyzet van kialakulóban. A vízkincs megóvása, igazságos és fenntartható hasznosítása csak medence-szintű együttműködés és koordináció révén oldható meg. A magyar vízgazdálkodás lehetséges stratégiáját behatárolják a megkötött, vagy kidolgozás alatti nemzetközi egyezmények, melyek egyrészt szűkítik a mozgásteret, másrészt - hazánk sérülékeny helyzete folytán - lehetővé teszik a vízgyűjtőn fekvő, vagy határos országokkal az érdekek kölcsönös tiszteletben tartásán alapuló többoldalú megállapodások megkötését, a meglévők fejlesztését.