Hidrológiai Közlöny 1999 (79. évfolyam)
3. szám - Scheuer Gyula: A gerecsei mészképző hévforrások összehasonlító vizsgálata
SCHEUEK GY.: A gerecsei mészképző hévforrások 153 A termálkarsztosodási folyamatok figyelembevételével a teljes hegységre kiterjedően többek között vizsgáltuk: a hévforrások számát, területi elterjedésüket, típusaikat, mészképző dinamikájukat és annak időbeli változásait koronkénti bontásban. Az így kapott adatok felhasználásával kíséreltük meg azokat a folyamatokat és törvényszerűségeket tisztázni, amelyek a gerecsei termálkarszt fejlődését a pliocéntől kezdve napjainkig meghatározták és alakították. 1. A gerecsei mészképző hévforrások vizsgálata 1.1. Hévforrások száma és területi elterjedésük A hegység területén a pliocénben és a quarterben feltört mészképző hévforrások számát és helyeit a környezetükben felhalmozódott édesvízi mészkövek rögzítik. Az utóbbi években végzett (1994-1998) forrásmészkő kataszterezés szerint a hegységben 41 hévforrás mutatható ki. Ebből tíz a pliocénbe sorolható, míg a negyedidőszakban 31 hévforrás tört fel a recensekkel együtt (Tata, Dunaalmás). A hévforrások helyeit és megnevezésüket a mellékelt 1. ábrán tüntettük fel. A hegységen belül a hévforrások megoszlása nem egyenletes. A Nyugat Gerecsében (Általér-Bikol patak közötti terület) kimutatott hévforrások száma 23, melyek közül 19-nek a helyét a travertinók pontosan rögzítik még négynek a helye bizonytalan, mert a keletkezett mészanyag csak törmelékben vagy lecsúszott, elszigetelt blokkokban figyelhető meg. A Központi Gerecsében (Bikol - Bajóti patakok közötti hegységrész) a vizsgálatok szerint a mészképző hévforrások száma tíz, amelyekből kettőnek a helye bizonytalan az előzőekben említett körülmények miatt. A hegység keleti részén (Bajóti patak - Dorogi medence közötti terület) nyolc különböző korokban feltörő hévforrás mutatható csak ki. A fent leírtak alapján megállapítható, hogy hévforrásokban és ebből adóan édesvízi mészkövekben leggazdagabb hegységrész a nyugat gerecsei terület, ahol a források 56 %-a tört fel és napjainkban is csak itt találhatók karsztos hévforrások. A hegység középső részen fakadtak a Gerecse forrásainak 26 % míg a keleti tájegységnél csak a 18 %-a lépett a felszínre. A közölt értékek alapján így az egyes hegységrészek között a források megoszlásában jelentős eltérések mutathatók ki, amelyekből az a paleokarszt- hidrogeológiai következtetés vonható le, hogy a hegységrészek termálkarsztos fejlődése az általános törvényszerűségeken túlmenően egyedi sajátosságok mellett ment végbe 1.2. A hévforrások típusai A korábbi vizsgálatok (Scheuer Gy. - Schweizer F. 1988) már kimutatták, hogy a hévforrások a hegységben részben az erózióbázison - részben pedig az erózióbázis felett fakadtak. Ennek alapján megkülönböztettek tavimocsári és tetarátás lejtői édesvízi mészkőféleségeket. A travertinó előfordulásoknál tapasztalt megjelenésformák alapján megállapítható volt, hogy a hegység területén a hévforrások legnagyobb része az erózióbázison törtek fel és jöttek létre azok az üledékgyűjtők, amelyekben a mészanyag kivált és felhalmozódott, különböző kiterjedésben és vastagságban. A vizsgált 41 hévforrásnak 83 %-a lépet ki az erózióbázison, míg a forrásoknak 17 % fakadt az erózió bázis felett. Az utóbbiak főleg a Nyugat Gerecsében voltak gyakoriak az Által-ér völgyében (Tata, Vértesszőllős), de a Kelet Gerecsében is megtalálhatók az ilyen típusú mészkövek (Tokod). Pliocénben tetarátás- lejtői édesvízi mészkövek nem képződtek ezért erre az időszakra csak az erózióbázison létrejött hévforrástavak a jellemzőek. A negyedidőszakban a feltörő hévforrások erózióbázisa, akár csak ma a Duna és annak mellék vízfolyásai voltak. A hévforrások a völgyekben törtek fel részben a völgytalpakon, részben pedig ahogy már kimutatták a völgyoldalakban, a helyi erózióbázis felett. Az erózióbázison feltörő hévizek a környezetükben völgytalpakon eróziós mélyedésekben, holtágakban kisebb-nagyobb sekély mélységű hévforrástavakat hoztak létre, ahol az állóvízi élettájakra jellemző növénytársulások jöttek létre, így különböző facies viszonyok mellett vált ki a mész. Az előzőekben leírtakból levonható az a vízföldtani következtetés, hogy a hévforrások általában az erózióbázison törek fel és követték annak változásait, de alkalmanként csak késleltetve. Ebből adódóan a termálkarszt fejlődés és ezen belül a forráselapadások és újak keletkezésének folyamata az erózióbázis irányába esetenként átmeneti helyzetekkel a régi és új források egyidejű működése mellett ment végbe. ErTe példák főleg az Által-ér völgyében mutathatók ki (Scheuer Gy. 1996). 1.3. A hévforrások mészképzö dinamikája ll«.H»«l u. e* ERíttj mttmrraéi áthjüm«M<t Un U S V»rtl IP'1 Ktmimj.ttm«r, rtupak*, kdymkíat tlndcuS mixzkA kuadtk Utatfa xrc Kméaj. UaXr - — — SzQrke >P«[ — — 1|.S » KfaetBiaMtfe VuUpli pu» Meddi rctf •Ul t 3 2. ábra Dunaszentmiklós Újhegy - Öreghegy-i travertinó előfordulásnál készült egyik kutatófúrás szelvénye.
