Hidrológiai Közlöny 1999 (79. évfolyam)

3. szám - Hajós Béla: „A folyók nem ismernek határokat”. – A Víz Világnapja, 1999. március 19.

HAJÓS B.: "A folyó

k nem ismernek határokat" 131 színi vizek mellett gondot kell fordítani a felszín alatti vizek határokat metsző áramlásaira és pótlódására. A felszín alatti vizek határ menti megfigyelését is célszerű az egyezményekben rögzíteni. A vízügyi együttműködések fejlesztésében arra kell törekedni, hogy azok mindegyik szerződő fél számára kívánatosak és használhatók legyenek. A nemzetközi kapcsolatokat kívánatos kiteijeszteni a vízgyűjtő-bizottságok és közös vízhasználó-kárelhárító rendszerek létesítésére. Az együttműködések jövője A jelenlegi és a közelmúltbeli együttműködések kétoldalúak voltak, még ha elviekben sokoldalúként is jelentek volna meg. A kétoldalú kötelezettségvállalások érvényesítése és betartásának ellenőrzése feltételezi a két ország egyetértését az alapvető kérdésekben, tekintetbe véve a felvízi és alvízi jelleget is. Egyértelmű, hogy Ausztriával, Szlovákiával, Ukrajnával (a jogelőd Szovjetunióval), valamint Romániával meglevő egyezmények fontos szerepet töltöttek be a magyar vízgazdálkodás szempontjából, és precedenst teremtenek arra, hogy Szlovéniával, Horvát országgal és Jugoszláviával, mint alvízi országokkal milyen megállapodás köthető, azaz ez milyen elkötelezettséget jelent. A kérdések zöme a határt metsző vízfolyásokra teijed ki, de főleg Szlovákiával és Horvátországgal a határt képező vízfolyások bonyolultabb szakmai kérdéseket vethetnek fel. A jövőben is súlyt kell helyezni a kétoldalú megállapodásokra, de alapnak kell tekinteni a nemzetközi konvenciókon nyugvó sokoldalú kapcsolati rendszert, elsősorban a Duna és a Tisza tekintetében, oly módon, hogy a globális (ENSZ) és a regionális (EU), illetve a vízgyűjtőterületi (Duna) konvenciók szolgáljanak az előterjesztés alapjául, de ezek támaszkodhassanak a kétoldalú kapcsolatokra. Az utóbbi évek egyezményei (new-yorki, helsinki, szófiai magállapodások) hazai érvényesítése lehet szilárd alap az egységesítés felé. A Duna Bizottság tapasztalatai azt mutatják, hogy a kétoldalú adatcserét sokoldalú megállapodások tudják alátámasztani, életben tartani, esetleg fejleszteni. Az elvi jelentőségű sokoldalú megállapodások erősíthetik (vagy gyengíthetik) pozíciónkat, ezért nagy figyelmet kell a jövőben is szentelni a különféle vízügyi környezeti együttműködésekre, többek között az ENSZ szervezetek vonatkozásában. A nem-kormányzati szervezetek lehetőségei már korlátozottabbak, de közvetve szolgálhatják a sokoldalú, vagy kétoldalú megállapodások létrejöttét. A hasznos nemzetközi kapcsolatok közé tartozik a társadalmi szervek - pl. a Magyar Hidrológiai Társaság együttműködése külföldi társadalmi egyesületekkel. A nemzetközi együttműködések hatékonysága nehezen mérhető számszerűen, s ezért kétség is férhet tárgyilagos értékelésükhöz. Mégis megállapítható, hogy haszon nélküli nemzetközi együttműködés alig volt. A jövőt illetően - a múltbeli tapasztalatok alapján megállapítható: a.) A magyar vízügyi stratégia nemzetközi vonzatai elsősorban a Duna vízgyűjtőterülete tekintetében kell, hogy nemzetközi megállapodásokra támaszkodjanak. b.) A nemzetközi konvenciókat kell felhasználni arra, hogy a kétoldalú (határvízi) együttműködések egységesek, és a felvízi, illetve az alvízi országok vonatkozásában egyaránt érvényesíthetők legyenek - pl. a "szennyező fizet" elv alapján. c.) Egyes nagyobb vízfolyásokon célszerű három-öt oldalú megállapodást is kötni, pl. a Tiszánál, amely a vízgazdálkodási tevékenység végrehajtására is kiteijeszthető. d.) Különösen fontos lenne a megállapodásokban rögzíteni: (1) a vízkészlet megosztását, ide értve a mederben hagyandó "élővizet", (2) a vízmennyiség megőrzését és védelmét, (3) az ár- és belvíz elleni védelmet, (4) az öntözési és halastavi használatokat, (5) a hidroökológiai védelmet, és * (6) a monitoringot és az észleléseket. e.) Indokolt lehet időszakonként közös vízgyűjtő fejlesztési terveket kidolgozni és elfogadtatni, esetleg közös vállalkozásokat támogatni, (ahogy ez a Tiszát illetően már felmerült). A meglevő kétoldalú kapcsolatok erősítésvei lehetne a nemzetközi fejlesztéseket végrehajtani, amely a szomszédos országok részére is haszonnal jár. Következtetések: A határvízi kapcsolatok áttekintése alapján adódó következtetések: (1) A határvízi megállapodásokra szüksége van a magyar vízgazdálkodásnak, de a szomszéd országokéinak is. (2) A felvízi és az alvízi országok számára azonos irányelvekre van szükség, mert a viszonosság csak így biztosítható. (3) A kétoldalú egyezmények fejlesztése során figyelembe kell venni a globális, kontinentális és vízgyűjtőterületi egyezményeket, amelyek támogathalják a kétoldalú egyezmények létrejöttét és fejlesztését. (4) Az egyezmények tartalmát illetően elsőrendű érdek, s egyúttal minimális követelmény a vízgazdálkodási adatcsere, amely egyaránt felöleli a vizek mennyiségi és minőségi tulajdonságait, ide értve az előrejelzést is. (5) A vízgyűjtő fejlesztés irányelveit, a közös vízgyűjtőkön folytatott vízgazdálkodási fejlesztést is érvényesíteni kell. (6) Az árvízvédelmi biztonság közös érdekű növelése parancsoló szükségszerűség. (7) A vízi környezet védelmét, a vízminőségi normák érvényesítését a kétoldalú egyezményekben kell megvalósítani. (8) A vízgazdálkodási létesítményeket közös érdekeltségűként kell üzemeltetni. Az Európai Unió és társult szervei elfogadott irányelveit és szabályait szigorúan be kell tartatni, és az irányelvek módosítását nyomon kell követni. Gondoskodni kell a fenntartható fejlesztés irányelveinek érvényesítéséről, amely az ENSZ és szakosított szervei előírásait és ajánlásait is tartalmazza. A viszonosság kérdései Az egyezmények és az azokon át megvalósuló együttműködések elsőbbségei térben és időben eltérők lehetnek, de az általános irányzatok valószínűleg érvényesek. Ausztria esetében előny, hogy tagja az Európai Unió-