Hidrológiai Közlöny 1997 (77. évfolyam)
6. szám - Fejér László: A magyarországi öntözés fejlődésének vázlatos története 1914-ig
309 A magyarországi öntözés fejlődésének vázlatos története 1914-ig Fejér László Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény 1054. Budapest, Alkotmány u. 27. Kivonat: "Az öntözéses gazdálkodás megszületését a gazdasági viszonyok kényszerítő hatására kell visszavezetni. Ila ezek a kényszerítő föltételek bcállanak, akkor akarva, nem akarva reá kell témi arra az útra, amelyre a gazdasági kényszer szorítja a mezőgazdaságot. Ez a kényszer akkor szokott jelentkezni, amikor a mezőgazdasági kivitelre berendezkedett ország népessége annyira megszaporodik, hogy a szokásos termelési mód mellett már nem marad feleslege." - írta Trumnier Árpád 1935-ben.. Tehát annak oka, hogy az öntözések a XIX. század első felében alig folytak - elsősorban abban keresendő, hogy az, akkori gazdálkodási kultúrák közül azok voltak a meghatározóak, amelyek kevéssé, vagy egyáltalán nem igényelték az. öntözéses agrotechnikát. Jelentősen változott a helyzet a kultúrmérnöki hivatalok Kvassay Jenő által történt megszervezését követően. Kvassay szerint: "Utódaink útja és a mi eddigi utunk egymással homlokegyenest ellenkeznek: míg mi folyóink szabályozásával azok vizét gyorsan levezetni törekedtünk, addig unokáink gátakkal fogják azokat torlasztani és az országban visszatartani. Lehetőleg sokat és nagy területeket öntömi...". Az a kormányzat előtt is nyilvánvaló volt, hogy az. öntöző gazdálkodás fqlődésc állami közreműködés és támogatás nélkül nem indulhat meg a tőkeszegény hazai világban Rohrmger Sándor megállapítása (1938): "Az az. alapigazság, hogy a tcdinikai végrehajtás jelessege meg nem biztosítja az öntözés sikerét, ehhez még az. agrochémiai. növénytermelési, közlekedési, pénzügyi és értékesítési tényezők ismerete, azok sikeres alkalmazása is szükséges, ami a feladatot látszólagos egyszerűsége mellett bonyolulttá teszi.". A hazai öntözések előtörtóiete alapozta meg . hogy 1937-bai megindulhatott az Öntözési Törvény nyomán a tervszerű hazai öntözésfejlesztés. Kulcsszavak: vízügyi történelem, öntözés, vízhasaiosítás. A hazai öntözéses gazdálkodás első nyomai a XVIII. századi Délvidékre vezetnek. Az ottani olasz telepesek által meghonosított rizsöntözéseket szinte valamennyi e témával foglalkozó szerző megemlíti, ennek ellenére kevés az erre vonatkozó, levéltári kutatásokkal is alátámasztott publikáció. A Nagyvárad-környéki és bánáti vízimunkák jelentősége tagadhatatlan a hazai öntözések történetében, részletesen mégsem foglalkozunk vele, mert a délről elterjedő, török eredetű rizsöntözések nem váltak - a XIX. század második felében inkább nyugati hatásra megindult - rétöntözési mozgalmak előfutáraivá. Autentikusnak lehet tekinteni a LÁSZLÓFFY (1982) által is említett UDVARDY CSERNA János véleményét, aki 1827-ben megjelent munkájában úgy tesz említést a gazdasági öntözésről, mint amelyet "Magyarországon még csak nevéről is alig ismernek". Egészen a múlt század 40-es éveiig a leggyakrabban hivatkozott öntözési eredmények Anton WITTMANNnak, a magyaróvári hercegi uradalom gazdasági vezetőjének nevéhez fűződtek, aki az 1813-ban berendezett 1200 holdas márialigeti rétöntözéssel - jelentős befektetés mellett még jelentősebb hasznot hozott hercegi urának. Általában az a közhiedelem, hogy a magyar reformkorszak elsősorban a politikai és kulturális életben hozott pezsgést, s méltatlanul kevés szó esik arról a mélyben húzódó folyamatról, amely az ország gazdasági (és ezen belül is főként mezőgazdasági) szerkezetének átalakításához, a gazdálkodók mentalitásának megváltozásához vezetett. Ennek a lassú folyamatnak nem voltak látványos eseményei, a változásokat sürgető szakemberek legtöbbször magányos prófétáknak tűntek. Az okszerű mezőgazdálkodás bajnokai azonban idővel irányító szerephez jutottak a szaksajtó és szakirodalom mezején. Nem véletlen, hogy a hazai vizek átfogó szabályozásának gondolata is a reformkorban kezd szárba szökkenni. Az első úttörők, mint például VEDRES István, vagy BESZÉDES József nemcsak kiváló mérnökök, hanem jeles gazdálkodók is voltak. Szinte elkoptatott már az (az egyébként BESZÉDEStől származó) mondás, amely szerint: "házad udvarából ne ereszd ki az eső, vagy hó levét, míg nem használtad; úgy határodból, vármegyédből. országodból használatlanul a vizet ki ne bocsássad, mert ez ingyen az Isten becses ajándéka". Az öntözések gondolatának, hasznosságának megfogalmazása nagyon fontos volt, gyakorlati propagálása az előrelépés egyik lényeges feltételének tekinthető, azonban mindezek hangsúlyozása mellett is egyet kell érteni TRUMMER Árpáddal (1935), aki az öntözések vitás kérdéseit boncolva a következőket írta: "Az öntözéses gazdálkodás megszületését a gazdasági viszonyok kényszerítő hatására kell visszavezetni. Ha ezek a kényszerítő föltételek beállónak, akkor akarva, nem akarva reá kell térni arra az útra, amelyre a gazdasági kényszer szorítja a mezőgazdaságot. Ez a kényszer akkor szokott jelentkezni, amikor a mezőgazdasági kivitelre berendezkedett ország népessége annyira megszaporodik, hogy a szokásos termelési mód mellett már nem marad feleslege." Tehát annak oka, hogy az öntözések a XIX. század első felében inkább verbálisan mint gyakorlatilag folytak - elsősorban abban keresendő, hogy az akkori gazdálkodási kultúrák közül azok voltak a meghatározóak, amelyek kevéssé, vagy egyáltalán nem igényelték az öntözéses agrotechnikát. Némi egyszerűsítéssel adjunk határozott körvonalakat és foglaljuk össze (csoportosítsuk) a századelő gaz-