Hidrológiai Közlöny 1995 (75. évfolyam)

1. szám - Császár József: Tények a Duna vízminőségéről

40 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1995. 75. ÉVF. 1. SZÁM lennének. Vajon, nem volna feltétlenül szükséges ezt a munkát elvégezni? (A szerzőéhez hasonló, "avatatlan" kezek részére az elemeket stabilizálták, "levédték", s a hibákat ő csak tenyérnyi számológépe segítségével tudja feldolgozásainál helyesbíteni...) Ha szükség van a vízminőségi adatokra, akkor azokat rendben kell tartanunk, s tevékenységeinket csak a jó adatokra lehet alapoznuk, jövőnket ilyenekre támaszkodva terveznünk. Ha nincs szükség vízminőségi adatokra, akkor a vízminőségi ellenőrző hálózatot vissza kell fejleszteni, meg kell szüntetni, hiszen, nem vagyunk olyan gazdagok! (Mérjük már fel, hogy példaképeink - a fejlett európai országok - hány hasonló, csak e témakörre specializált állomást tartanak el.) "Adatértékelések", "ködösítések", "csúsztatások", "úri huncutságok" "Környezetvédő" mozgalmáraink tevékenységét nem szükséges méltani. Az "ökológiai szükséghelyzet", a "papírtigris", TV- és rádió- "szerepléseik" alapján ezt ők maguk elvégezték helyettünk. Közszerepléseik, fellépéseik, rangos hivatalokban betöltött pozícióik, úgy tűnik, nem változtak, nem szégyenlősek tehát. Szakmánknak köztiszteletünkben álló kiválóságaira lehet haragudni csupán, akik adatbázisunk hiányosságait, módszereinknek az európai módszerektől való elmaradásait, értékelési rendszereink eltéréseit kihasználva, vízminőségvédelmünket a szakértő álarcába öltözötten lejáratták, tudományosan megalapozottnak állított hamis vélelmekkel megbízhatóságunkat, szakmai becsületünket besározták. Úgy gondoljuk, nem hiába írta Berzsenyi Dániel. "Mi baj volna e világon, ha az igazságnak csak azok volnának ellenségei, kik azt nem ismerik ..." A szerzőnek kb. négy éve alkalma adódott egy angol fiatalemberrel (tolmács segítségével) elbeszélgetni, aki hosszasan érdeklődött a magyar környezetvédelem - elsősorban a vízvédelem - helyzetéről. A beszélgetés vége felé árulta el, hogy arról akar valamiféle pályamunkát készíteni, hogy hogyan szennyezte el a Vörös Rém Kelet-Európában a természeti környezetet. A környezetünk minőségére vonatkozó adataink - köztudomás szerint mindenkor nyilvánosak voltak. Az angol érdeklődőtől némi éllel lehetett megkérdezni , hogy miféle Rém szennyezte el annak idején a Temzét? Tudjuk, kb. egy évtizede újraélesztették ("rehabilitálták"), de a TV egyik műsorában a Scotland Yard tisztje mesélte: a századelőn - egy hajókatasztrófa során - mintegy 600 ember veszett bele a folyóba. A többségük nem a vízbe fulladt, hanem az abból felszabaduló mérges gázok ölték meg őket ! "Sajnos", a mi Vörös Z?é/w-ünkről nem volt mód ilyen szenzációs dolgokat közölni. A vendégünk így alighanem megsértődött. A hazai "zöld" mozgalmároktól feltétlenül csak tanulhatunk, hiszen harci taktikájuk - "Nem baj ha nem igaz, csak borzasztó legyen!" - meglehetősen hatékonynak bizonyult. Budapest füstködben fuldokló lakosságát az egyetlen, s e szempontból ártalmatlan (nagymarosi vízi-) erőmű ellen sikerült mozgósítaniuk. Nagyobb "tisztelettel" adózhatunk azonban a saját berkeinkből származott szakértőknek, hisz az igazság keskeny ösvényén évek óta úgy lavíroznak, hogy letéréseik szinte bizonyíthatatlanok... Létezik egy bűvös évszám: 1960. A szerző irodalmi közleményeinkben kereste, kutatta az ebből származó vízkémiai adatokat, - talált is az 1959. évre, 1962-re, vagy más évek dunai vízminőségre vonatkozókat, - de 1960. évit egyetlen egyet sem sikerült fellelnie. Persze, ismert, hogy a Dunát többen is vizsgálták, de a szerző 1960-ra vonatkozó érdeklődései mindenhol kemény falakba ütköztek, legfeljebb homályos ígéreteket kapott. Pedig ezek nélkül csak árnyékokkal hadakozunk, hiszen a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos közlemények többsége a "hatvanas évek elejére", a "hatvanas évtizedre" misztifikált 1960. évi adatokra hivatkozik. A tényleges adatok hiányában becslésekre vagyunk utalva. Alapnak a különféle közleményekben megjelent hasonló nyilatkozatokat tekinthetjük: 1989-ben pl. a következők jelentek meg: - "Kiss Keve Tihamér mostanában ötször-tízszer annyi algát talál a Duna vizében, mint amennyit Szemes Gábor professzor a hatvanas évek elején számlált. Az országba Rajkánál belépő vízben az algák számát jól kifejező klorofill-a mennyisége esetenként már elérte a 120 milligrammot köbméterenként, Bajánál a határ közelében pedig a 240 milligrammot." No, a Duna eutrofizációja a hatvanas évek elején ugyancsak alacsony szinten mozoghatott, hisz a rajkai szelvénynél 1989-ben 21,9 mg/m

3, a bajainál 58,6 mg/m

3 átlagos klorofill-a koncentrációkat mértek 91, illetve 191-es maximummal. A rajkai átlagnak az ötöde is kevesebb, mint amit a hetvenes évek közepén Siófoknál, a Balaton közepén mértek! Ehhez képest hajmeresztő ugrást jelent, hogy 1976-ban már az eddig talált legnagyobb koncentrációkat mérték Rajkánál 53,8 mg/m

3-es átlaggal, 196 mg/m

3-es maximummal. Fölöttébb tanulságosak a Duna lebegőanyag tartalmára vonatkozó állítások is: - "A tározókban ez a hordalék kiülepszik, így a mennyisége az elmúlt é\iizedekben mintegy egyötödére csökkent." ..."Néhány évtizede a vízben lebegtetett anyagnak csak 2 %-a volt szerves anyag, ma pedig már a 20 %-ot is elérheti ez a hányad." Az időhorizont sejtelmes meghatározása, a két magvas mondanivalójú mondat intetjún belüli elhelyezése nyomán, a szerző meglehetősen bő ezirányú szakirodalmi gyűjteményében - góbés furfangja alapján - ez lehet a "kedvenc". Az interjú évében - 1989 - a Duna rajkai szelvényénél annyi volt a mért összes lebegő anyag átlagos koncentrációja, mint 1968 és 1969-ben: 36 g/m

3. Az elmúlt évtizedek előttig tehát 5x36 = 180 g/m

3 átlagos koncentráció kellett, hogy uralkodjék. A Vízrajzi Évkönyv adatai szerint az 1825,3 fkm-nél (Dunaremete) 1931-40 között az átlagos hordalék koncentráció 40 g/m

3 volt, tehát az időben további "hátramenetet" kellene végrehajtani, hogy a keresett 180 g/m

3 körülihez eljussunk. A forrást Balló Mátyás: "A Duna folyam vegyi viszonyai" c., 1873-ban, azaz kb. 120 éve megtartott akadémiai előadásában vélhetjük fellelni, akinek 1867-72 közötti -