Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)

4. szám - Orlóci István: Vízgazdálkodás és fenntartható fejlődés

226 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1994. 74. ÉVF. 2. SZÁM Ebben a konfliktusfolyamatban elsősorban nem a tárgyszerű tapasztalatoknak avagy a tényleges károknak, hanem sokkal inkább - a tudományos ismeretek és az értékelési rendszer hiányosságaiból eredően - a kövekezményeket illető bizonytalanságnak van gerjesztő szerepe. Olyan laza a kapcsolat a műszaki jellegű vízgazdálkodás és a kibontakozása kezdetén tartó ökológia között, és oly sok más tényező is szerepet játszik, hogy viszonylag egyszerű hatásmechanizmusok esetén is csak vélelmezhető az élőhelyeket és az életkörülményeket érő vízépítési beavatkozás következménye. Még kevésbé szilárd a megítélés, az értékelés alapja; hiányoznak azok a paraméterek, és mérőszámok, amelyekkel az ökorendszer társadalmi jelentősége (érdekköri differenciáltságában és integráltan) kifejezhető lenne. Az ökológiai válságnak végső soron természetes, de következményeiben rendkívül veszélyes tünete az, hogy a vízimunkák és a vízimérnökök környezetrombolóvá minősítésével a vélekedések hatékony politikai jelszavakká és vitát lezáró tételekké váltak. Az így kialakult társadalmi környezet - sok jóhiszeműséggel és akaratlanul - két akadályt épített a kibontakozás útjába. Tekintve, hogy bűnbak senki sem akar lenni és a lebecsült szakma iránt nem nagy az érdeklődés, válságossá vált a vízimérnökképzés, amelynek soron lévő reformálásánál nem az ökológia irányába történő nyitás, hanem inkább a műszaki bezárkózás érvényesült. A másik akadály a mára is kihat; régi tapasztalat, hogy a politikai súlyú szakmai kinyilatkoztatások nemcsak akadályozzák a kutatást, hanem torzítják is azt, tételeik igazolását követelve. Messze esik tárgyunktól, de nem hagyhatók említetlenül ezek szociológiai és etikai következményei. Fokozza a szakmai válságot a döntési rendszert illető szereptévesztés is. Mint minden más gazdálkodási területen, így vízgazdálkodási fejlesztést illető döntések előkészítésének is három — feladatkörileg jól elhatárolandó - szakasza van, jelesül: a helyzet és a fejlesztési indítékok elemzése, erre épülően a célokfeltételek kijelölése, és végül a célszerű megoldási módozat kidolgozása. A vízimérnöknek természetszerűleg szerepe van az indítékok és célok - elsősorban közgazdasági, társadalom- és gazdaságpolitikai jellegű - elemzésében is, közvetlen felelősség azonban a megoldás célszerűségéért terheli. A vízgazdálkodási szindróma különös tünete, hogy nemcsak az előkészítés hiányosságait, hanem a célkijelölő döntés felelősségét is rá hárítják. A víz természeti sajátosságaiból és ökológiai szerepéből vitathatatlanul következik, hogy minden vízépítési beavatkozás valahol és valamikor módosítani fogja valamilyen élettér anyag- és energiaforgalmát. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a víz általában helyettesíthetetlen, az árvízi biztonság pedig területenként nélkülözhetetlen feltétele az emberi-társadalmi életnek. A vízgazdálkodás ezen alapvető ellentmondásosságának feloldásához ad érdemi irányt a „fenntartható fejlődés" gondolata. Eszmeisége arra utal, hogy a víz iránti anyagi és biztonsági igényeket a társadalom ökológiai érdekeit is magába foglaló, egységes értékrendszer szabta arányossággal kell kielégíteni. A fenntartható fejlődésnek alapfeltétele azon felismerés érvényre juttatása a gondolkodásban és az életmódban, amely szerint a természet nem gazdasági javak és szabad jószágok halmaza, hanem véges értékek dinamikus rendszere. A vízgazdálkodási konfliktus egyik meghatározó közgazdasági jellegű - oka az, hogy a víz és a vízföldrajzi adottságok társadalmi jelentőségű tulajdonságainak nagyrésze, valamint számos vízgazdálkodási szolgáltatás eredménye kívül esik a gazdasági értékkategóriák körén, és nem szerepel - mérlegelést megalapozó mértékben - a statisztikai nyilvántartásokban sem. A homogén, egységes értékrendszer hiányából fakad a mérnöki munka fogyatékossága és megítélésének ellentmondásossága. Tény ugyanis, hogy hiányoznak az ökológiai szempontok érvényesítésére alkalmas vízi-műszaki kritériumok. A "környezetbarát" technológia követelménye természetes anyagok és formák alkalmazására készteti ugyan a tervezőt, de mérhető paraméterek hiányában nem illeszthető be a megoldás értékelési rendjébe. A mérnöki feladatok végrehajtásában napjainkig két feltétel érvényesül; mégpedig a műszaki méretezéssel kielégített biztonságos működésre, valamint a gazdasági mérlegeléssel kiválasztott takarékos megoldásra törekvés. Az ökológiai kritériumok hiányát csak esetlegesen és korlátozottan pótolják a környezetvédelmi normatívák. Az általában küszöbszinteket meghatározó szabályok ugyanis nem az ökoszisztéma egészének vagy dinamikájának feltételeit fejezik ki, hanem annak csak egyes elemeire vonatkoznak. Fajok vagy egyedek és természeti képződmények közvetlen behatástól való védelme csak rövid ideig érvényes, ha az élettér vagy a táj anyag- és energiaforgalmát módosítják az emberi beavatkozások. A víz folyamatszabályozó és hatásközvetítő szerepének bonyolult mechanizmusa révén jutunk el a környezetvédelmi konfliktusnak és a vízgazdálkodás korszakos problémáinak egy újabb, hidrológiai jellegű gyökeréig. A víz a természetnek egy olyan - az élőhelyeken jelen lévő — eleme, amelynek sokféle előfordulását és viselkedését a Föld vízháztartása fizikai egységbe, rendszerbe foglalja. Az egyes tájak, területek között a víz által létrehozott kapcsolatokban azonban nem csak egyszerű anyag- vagy energiaátvitel történik, hanem kölcsönhatások, bonyolult sztochasztikus fizikai, kémiai és biológiai folyamatok alakulnak ki. Ezek feltártsága még a felszíni vizekben is csak részleges, a felszín alatti vizeknél és a légköri folyamatoknál pedig csak becslés értékű. A hatásmechanizmus ismereti bizonytalanságai természetesen növelik a vízimunkák kockázatát, de nem alapozzák meg a tapasztalatokkal alátámasztott és elméletileg is igazolható becslések elutasítását. Még kevésbé indokolt az az álláspont, amely szerint mindaddig fel kell függeszteni a vízigények kielégítését és a vízkészletek hasznosítását, amíg nem rendelkezünk teljes bizonyossággal. A közös vízrendszer régtől fogva konfliktusforrás vagy együttműködésre ösztönző adottság a különböző politikai vagy gazdasági csoportok között. Korunk piacgazdaságában az egyensúlyi zavarokat okozó sokféle külső hatás között számottevő súlyuk lett a vizek által létrehozott externalitásoknak. Ezek a váratlan és változatos hatások azonban - amelyek a beavatkozótól füg-