Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)

3. szám - Hankó Zoltán: Megjegyzések a WWF – Világ Természetvédelmi alap Nyilatkozatáról és az EV Munkacsoport jelentéseivel kapcsolatban

HANKÓ Z.: Megjegyzések a WWF nyilatkozatáról 189 meg, noha a munkálatok századok óta (intenzíven a XIX. század utolsó negyede óta) folytak. A problémák egyedüli megoldása a folyócsatornázás. Ennek több tucat változatát vizsgálták meg a két ország szakemberei a BNV Államközi Szerződése megkötése (1977) előtti több mint negyed század során. Lehet, hogy - a mai ismereteink tükrében - a Dunakiliti-Bős üzemvízcsatornás felső részhez kapcsolódó nagymarosi folyami alsó rész nem a legelőnyösebb megoldás, de Dunakiliti és Bős már felépült, s Bős - a magyar vétó miatt - Dunacsúny provizóriumával üzemel (már több, mint egy éve). Bőst nem fogják a szlovákok elbontani. A legelőnyösebb az lenne, ha Dunacsúny helyett Dunakiliti lépne üzembe (legalább elmaradna a provizórium kockázata és a „csap" magyar kézbe kerülne). C) Rövid távú megoldás A rövid távú megoldási javaslat három irányú: - min. 600, max. 940 (1500) m

3/s vízhozam a Duna főmedrében (Dunacsúnyi Vízlépcső alatt); - hordalék (kavics) felhalmozása a Duna főmedrében (a Dunacsúnyi Vízlépcső alatt, Szapig) kavics partok (bordák) és szigetek formájában; - a hullámtéri mellékágakat lezáró bukók elbontása, a főmeder és a hullámtéri mellékágak akadálytalan összekapcsolódása érdekében. Ezek a javaslatok ismét a helyismeret hiányáról árulkodó javaslatok. A figyelembe veendő legfőbb szempontok: - Julius Binder, a BNV beruházás szlovákai vezetője a pozsonyi rádiónak - 1994. február 10-én - adott nyilatkozatában kijelentette, hogy Szlovákia nem fog 400 m /s vízhozamnál többet elvonni az üzemvízcsatornából mindaddig, amíg a Bősi Vízerőmű kapacitását az érkező vízhozam meg nem haladja; ezt az álláspontot - J. B. szerint Vida Gábor akadémikus és a magyar delegáció minden tagja ismerte, mert előre bejelentették, hogy erről nein hajlandók vitát nyitni; és ez az álláspont következetesen azonos a BNV Államközi Szerződése mellékletét képező Közös Egyezményes Tervben (KET) foglaltakkal: 50-200 m

3/s élővíz bevezetés a Duna főmedrébe és 100+100 m /s vízpótlás a bal- és jobboldali hullámtéren és mentett ártéren; - a második javaslat (kavics-partok/bordák és -szigetek) egy eddig ki nem próbált, s tulajdonképpen burkolt kisvízi folyószabályozási (technikai) megoldási javaslat; az előbbiek szerint ettől nem várható jobb megoldás, mint bármilyen más folyószabályozási módszer alkalmazásától (aminek a keretében nem ismeretlen a fenékküszöb sem); - a harmadik javaslat a hullámtéri mellékágak és a főág közötti bukók elbontása és az evvel elérni remélt eredmény ismét a helyi ismeretek hiányáról tanúsodik; a jelenlegi mederviszonyok mellett 1800 m /s az a vízhozam, amelynek olyan magasan fut a felszíngörbéje, hogy a szivárgó víz helyenként megjelenik a hullámtéri mellékágakban felszíni vízként, de nem indít áramlást; ha feltételezzük az előző pont szerinti kisvízi szabályozás eredményességét akkor lehet, hogy az első pont szerinti 1500 m /s vízhozamhoz tartozó felszíngörbe lesz olyan magasan, hogy a szivárgó víz megjelenjen a hullámtéri mellékágak egyes mélyebb medencéiben, de vízmozgást nem eredményez; s ez mit old meg?! Fentiek szerint a rövid távú megoldási javaslatok ugyanúgy a helyi ismeretek hiányáról tanúskodnak, mint aminek kiáltó példája volt az előző pont szerinti 1. prioritás. Ha a „független" szakértők ennyire elszakadnak a realitásoktól, akkor nincs érdemi vitára, eszmecserére mód! D) Hosszú távú megoldás A hosszú távú megoldás során feltételezi az 50-es évek vízjárási dinamizmusát, de csak 2/3-os vízhozammal (összhangban az EU Szakértői Munkacsoportja 1993. februári javaslatával). Az 1/3 vízhozamnyi (állandósult) deficit kompenzálására javasolja a Dunacsúny Vízlépcső alatti 20-30 km hosszú dunai főmeder átlagosan 1-2 m vastag kavics és kő feltöltését a felszíngörbe 50-es évekbeli magassági helyzetének helyreállítása érdekében. Szerinte ehhez 5-10 mió m

3 töltőanyag elég lenne (ez az elemi térfogatszámítás elvégzésének mellőzését is tanúsítja; az általa megjelölt méretek mellett ez 7-21 mió m

3, tehát másfél-kétszerese annak, mint amit állít). Az egyéb problémák mellett (amit ez a megoldás kivált) erősen kétséges, hogy ez a feltöltés helyreállítaná az 50-es évek vízjárását (2/3-nyi vízhozam mellett) a vízállást illetően is. Az egyéb problémák (a Bősi Vízerőmű üzeme, árvíz levezetési igény a Duna főmedrében stb.) taglalása feleslegesnek tűnik. Második javaslata kísértetiesen hasonlít Liplák "professzor" javaslatához (nem tudni kié a szerzői jog és dicsőség), éspedig a Dunacsúnt Tározóban (mind a Vízlépcső fölötti, mind az az alatti részen) párhuzamművekkel kialakítandó a hajózó út, s az ezeken kívül eső Tározó-részek fcliszapolhatók, elmocsarasíthatók stb. Ismét egy teljesen átgondolatlan javaslat! Mi van akkor, ha a valamilyen rendkívüli esemény nyomán az árvizet a Dunacsúnyi Vízlépcső és a kapcsolódó alvízi mederben kell levezetni?! S még lehetne sorolni a kérdéseket, de minek?! Nyilván az előbbi két javaslat azért született, hogy megfogalmazható legyen a harmadik javaslat, nevezetesen az előző két javaslatot „független" mérnöki és ökológiai intézményeknek kell a részleteket illetően is együttműködésben kimunkálni (az A) javaslat még csak „független" szakértőit felkérését irányozza elő, ez már egész intézményeket javasol). Természetesen a fejezet zárásaként nem mulaszthatja el a WWF - fentiek szerinti - „lágy megoldásának" feldicsérését ökológiai szempontból, az emberi életkörülmények javítását stb. illetően, de egy szava sincs (fel sem merül benne), hogy a vízgazdálkodási problémák megoldatlansága/megoldhatatlansága vezetett a folyócsatornázáshoz, mint az egyedül lehetséges megoldáshoz. A realitások teljes ignorálása vagy a helyi ismeretek hiánya vezethet csak a fentiekben összefoglalt WWF javaslatok megfogalmazásához.