Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

2. szám - Gáspár Csaba–Szél Sándor: Kvázi analitikus számítási eljárás az egydimenziós vízmozgás és szennyezőanyag-terjedés modellezésében. II. rész

GÁSPÁR CS. - SZÉL S.: Kvázi-analitikus számítási eljárás 69 használásával egy algebrai lineáris egyenletrendszer megoldása útján nyerhetők (implicit sémák). Szerencsé­re ez utóbbi esetben az egyenletrendszer mátrixa olyan speciális, kedvező szerkezetű (háromátlós), mely lehe­tővé teszi hatékony, igen gyors egyenletmegoldó algo­ritmusok használatát (ezeket az angol nyelvű szakiro­dalom double sweep módszernek, a magyar nyelvű iro­dalom faktorizációs, ritkábban üldözéses módszemek nevezi [Id. Bahvalov (1976); Cunge et al (1980)]. Kö­vetkezésképpen mind explicit, mind implicit sémák esetén a szükséges számítási műveletek száma minden időlépésben arányos az ismeretlenek számával (M): a teljes műveletigény tehát kb. M • N nel arányos. A módszer sarkalatos kérdése - természetesen a he­lyes differenciaséma megválasztásán kívül - a tér- és az időlépések, ill. ezek arányának helyes megválasztá­sa. Durván szólva, nagy időlépés alkalmazása pontat­lanságot okoz, sőt stabilitási problémákhoz is vezethet. Kis idő- és/vagy kis térlépés alkalmazása a szükséges számítási munkát növeli meg. A helyzetet csak bonyo­lítja az ún. numerikus diffúzió (diszperzió) jelenlét is, mely a legtöbb szokásos differenciaséma estén fellép, és konvekciódomináns esetében a megoldás pontossá­gát nagymértékben lerontja [Cunge et al (1980); Som­lyódy et al (1985)]. Általában elmondható, hogy a tér­és az időlépést célszerű arra a legnagyobb értékre be­állítani, mely mellett még a megoldás stabil és elég pontos, ugyanakkor a numerikus diffúzió még elvisel­hető: ekkor kapjuk az optimális számításigényt. Ezzel összevetve a (21) formula által adott kvázi­analitikus megoldást, a következő megállapítások tehe­tők: 1. Szemben a végső differencia-módszerekkel, a kvázi-analitikus módszer azonnal a legvégső t=t N idő­pontbeli megoldást adja, melyhez szükségtelen a ko­rábbi időszinteken a közelítő megoldás ismerete. 2. A kvázi-analitikus módszer mentes olyasféle nu­merikus diszperziótól, ami a véges differencia módsze­reknél fellép. Ugyancsak elmarad az explicit sémák instabilitásának problémája. 3. A kvázi-analitikus módszer nem igényel térbeli diszkritizációt: ennek szerepét az játssza, hogy a benne előforduló végtelen sort csonkítani kell egy előírt M tagszámig. Durván szólva, egy M tagú Fourier-sor kb. annyi információt ad egy, a [0, L] intervallumon értelmezett függvényről, mint amennyit egy M rácsponttal történő diszkretizáció. A közelítés pontossága egyébként nagy­mértékben függ a megoldás simaságától: általános irányelvként első közelítésre azonban mégis elmondha­tó, hogy a Fourier-sorból kb. annyi tagot célszerű fi­gyelembe venni, ahány ponttal lenne érdemes diszkre­tizálni az alapintervallumot. Minden egyes Fowrier-együtthatófüggvény kiszámí­tása a t=t N időpontban jV-nel arányos műveletszámot igényel, amint ez (25)-ből nyomban kitűnik. Ily módon (21) numerikus realizálásának műveletigénye attól függ, hogy hány x-pontban akarjuk u(t, x) értéket ki­számítani, és a Fourier-sot összegzésére milyen mód­szert választunk. Ennek megfelelően: - ha A/-tői függetlenül mindig csak kevésszámú, mondjuk K pontban szükséges a megoldást meg­határozni, akkor a műveletigény M-N + K -M mel arányos, vagyis M-mel lineárisan nő; - ha a [0,1] intervallumot M egyenlő részre oszt­juk, és mindegyik rácspontban szükséges a meg­oldás előállítása (mint az szokásos a véges diffe­renciál módszerek esetében), akkor (21) közvetlen alkalmazásának műveletigénye M-N + M 2 tel arányos, vagyis M-mel kavadratikusan nő; - ez utóbbi esetben, ha a Fourier-sor összegzésére a gyors Fourier-transzformációs algoritmust [Hen­rid (1985)] használjuk, akkor a műveletigény csak M-N + M- logM mel arányos. Döntő különbség viszont a kvázi-analitikus módszer javára az, hogy itt N az a(t) peremfeltételi függvény szakaszonként lineáris közelítéséhez szükséges törés­pontok száma, ami egy sor esetében sokkal kisebb le­het, mint a végesdifferencia módszerek alkalmazása esetén a szükséges időlépések száma. Szélsőséges eset­ben, ha a(t) függvény lineárisan változik (nemcsak szakaszonként), akkor ez leírható egyetlen törésponttal, azaz V=l-re vehető még akkor is, ha a t időtartam nagy: végesdifferencia módszerek esetén ekkor is nagy­számú időlépéssel kellene dolgozni, mégpedig annál többel, minél nagyobb a t idő. Megjegyzés: A (25) foMrí'er-együtthatófüggvények kiszámításá­nak műveletigénye néha csökkenthető, azáltal, hogy (25) rekurzív módon is számítható, a következőképp: n(°> •. Pk ~ ck fj). = e-'„ • ('r'i-0. pfv _ a' + l Pl és ezekután Ck (j=l,-, N) PM=p ík ) Ha most történetesen a tj időpontok ekvidisztáns so­rozatot alkotnak, akkor a rekurzió során mindig ugyan­az az e-'k * faktor lép fel (ahol Ar : = r, - t j A az időlépés), így azt elég egyszer kiszámítani: ennélfogva (25) kiszámít­ható egyetlen exponenciális függvényhívás alkalmazá­sával. Végezetül rámutatunk a kvázi-analitikus módszer legnagyobb hátrányára. A módszer ugyan nem generál numerikus diszperziót, de konvekciódomináns transz­port esetén mégis nagy numerikus hibákkal terhelt: en­nek oka a (21) egyenlőség jobb oldalán fellépő Cr e 20 faktor, mely igen szélsőséges értékeket vesz fel ha a C-L Pe D (26) Péclet-szám nagy. Ez a faktor a Fourier-sort szorozza,

Next

/
Oldalképek
Tartalom