Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

5. szám - Hírek

HÍREK 321 szennyvíztisztítóval pedig a mátraházai és hévízi egészségügyi intézmény dicsekedhetett. Ez utóbbiak Angliából származó gépészete (függőleges levegőztető rotorok), alkatrész utánpótlás lehetetlensége miatt, annyira leromlottak, hogy csepegtető-testes átépítésükre került sor, a hazai ipar lehetőségének megfelelően. Csatornázással, általában csak városaink központja rendelkezett. Szennyvíztisztítást pótló berendezést csak ott létesítettek, ahol a befogadó élővíz nem tudott megfelelő hígítást biztosítani. Pl. Debrecen, Pécs, Hódmezővásárhely, Nagykanizsa, ahol oxidációs földmedencék biztosítottak korlátozott biológiai tisztítást. Budapesten az átemelő szivattyúkat védő homok- és rácsfogók biztosítottak némi előtisztítást. A soroksári telepen, a rácsszemét tisztítására fűtött rothasztók működtek, gázhasznosítással (fűtés, áramfejlesztés). Felújítási nehézségek, valamint a rácsszemét összetételének rothasztására való aíkalmatlansága miatt, az ötvenes évek elején ezeket is fel kellett számolni. A minisztériumi beosztásom alapján módom és kötelességem is volt a vízellátás és vízelvezetés (csatornázás és szennyvíztisztítás) tervezői számára olyan segédleteket készíttetni, amelyekkel a kezdő szakemberek gyakorlatlanságát, valamint az ismétlődő műtárgyak egységesítését, célszerű megoldásukat sikerült áthidalni, ill. alkalmaztatni. Erre nem csak a gyakran ismétlődő feladatok jobb megoldására, hanem a kiviteli munka minőségének javítása érdekében is szükség volt. A gyorsan növekedő építőipari feladatokra jól képzett szakemberekben jelentős hiány volt, s így inkább el lehetett émi a kivitel még elfogadható minőségét. Akkor még a háttéripar is hiányzott, alig volt elfogadható előregyártás, még aknákban és csövekben is. A KPM kivitelező vállalatai a mélyépítési-vízépítési munkákhoz sok évtizeddel rendelkező szakember-gárdával rendelkeztek, s így alkalmasak voltak, csupán elvi tervek alapján is, kifogástalan kivitelezési munkát végezni, még az ötvenes évek elején is. E vállalatok többségét 1953-ban az ÉM felügyelete alá rendelték, s egyben a mélyépítési szakágra szervezett jellegüket, átszervezéssel megszüntették. Ugyanis az ÉM szakmai vezetése szerint nem volt különbség a magas- és mélyépítési szakág között, csak építési feladatok léteztek. E felfogással, már két-három év alatt érezhetővé vált a mélyépítési, közműépítési munkák kivitelezésének nem kielégítő színvonala. E minőségromlásban a háttéripar is ludas volt, mert a vízi közművekhez sem csőanyag, sem pedig gépészeti felszerelés, kielégítő minőségben nem állt rendelkezésre. Jellemző példa erre a betoncsövek minősége, amelyeknek gyártási normaszámát, azaz műszakonként elkészítendő darabszámát 7-8-ról fokozatosan duplájára emelték. Az elkopott sablonok cseréjéről nem gondoskodtak, kézi tömörítéssel a kielégítő szilárdság és vízzáróság (tömörség) nem volt teljesíthető. Az esetek többségében a csöveket fektetők szakértelme is hiányzott, ami még tovább fokozta a kivitelezett csatornák elfogadhatatlan minőségét, azaz ex-, illetve infiltrációját. Igen gyakran a csövek beágyazása, pontatlan lejtésben fektetése is a minőségi hibák között szerepelt. Amikor már sok kilométer hosszban jelentkeztek e hibák, a minisztérium vezetősége megbízott a hibák okainak felderítésével. Éppen 1956. október 23-án este fejeztem be jelentésemet, melyben új és folyamatosan felújítandó sablonok használatát és a kézi tömörítési munka azonnali kiváltását gépi tömörítésűre javasoltam. Ennek megvalósítására még hosszú évekig kellett várnunk. Nemkülönben a megfelelő minőségű armatúrákra, víztechnológiai gépészeti felszerelésekre, mint pl. búvárszivattyúkra, gépi tisztítású rácsokra, kotrókra, vegyszer-adagolókra, valamint az automatizáláshoz szükséges gépészeti és elektronikus felszerelésekre. A közművek kiviteli munkáinak segítése, az elvárható minőség biztosíthatósága érdekében, valamennyi szakágra kiterjedően típustervek, iránytervek és irányelvek készültek az ÉM műszaki-fejlesztési kerete terhére. Jóváhagyásukat 1956-tal befejezően, az Országos Építésügyi Hivatal, azt követően az illetékes szakági főhatóságok, a víziközművek vontkozásában az OVH (Országos Vízügyi Hivatal) végezte. A víziközművek folyamatosan növekvő igényét az építéssel foglalkozó szaktárcák (ÉM, KPM) kivitelező vállalatai maradéktalanul nem tudták ellátni, ezért az OVH is létrehozta a víziközművek létesítésével foglalkozó vállalatait. Erre annál is inkább szükség volt, mert az ÉM vállalatok kapacitását mindinkább lekötötte lakásépítési program teljesítése, ami elfogadhatóan elsőbbséget élvezett. Ugyanakkor az OVH vállalatainak kapacitása nem volt elégséges ahhoz, hogy megfelelő versenyhelyzet alakuljon ki, ami önmagában is a kiviteli költségek emelkedéséhez vezetett. Ugyancsak folyamatos árnövekedést eredményezett a főhatóságok vállalatainak nyereségérdekeltsége. A később alakult vállalatoknál ez még szembetűnőbb volt, mert gép- és szakemberellátásuk, valamint szervezettségük is kedvezőtlenebb volt. Példának okáért említem a feszített kivitelű, emeltfejű 3000 m

3-es víztornyok esetét, amelyett az ÉVM (Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, előtte, 1969-ig ÉM) Mélyépítő Vállalat kiviteli technológiájának igénye szerint terveztek, s amelyből a beruházók szándéknyilatkozata alapján 12 db építésére nyílt lehetőség, 45-48 millió forint vállalkozói árért, az alapozási adottságoktól függően. Közvetelenül a kiviteli szerződések megkötése előtt, a lakásépítési program lemaradása miatt, az ÉVM letiltotta a vállalkozást. Ezt követően az OVH vállalatai 105-115 millió forintért vállalták el a tornyok építését, de ilyen áron, már csak három beruházó volt hajlandó a kiviteli szerződést megkötni. A tanulságok taglalása előtt, a kiviteli munkák minőségének nem kielégítő voltát, az ÉM 1953. évi állásfoglalására vezetem vissza. Ez ideig ugyanis a kiviteli munka megfelelősége és minősége felett a beruházó ellenőre őrködött, teljes intézkedési jogkörrel, azaz vissza bontatással, esetleg a munka leállításával is, az általa vélt nagyobb hiba elkerülése érdekében. Az említett évben, a KPM és az ÉM közötti elsőbbségi vetélkedésből az ÉM került ki győztesen, s így a nem közvetlenül közlekedési célt szolgáló, építési feladatokat ellátó tervező és kivitelező vállalatok az ÉM felügyelete alá kerültek. Az ÉM vezetője, keleti nagy szomszédunkból érkezvén, a beruházók ellenőrzési tevékenységét feleslegesnek nyivánította, hiszen a szocialista társadalomban magunknak építünk, s így e fejlett társadalmi formában, eleve mindenki hibamentesen dolgozik. A tervezői művezetés, csak a kivitelező segítését szolgálja, közvetlen intézkedési jog nélkül. Levonható tanulság: A beruházóknak azonnal vissza kell állítaniuk a felelős ellenőri tevékenységet, aki a tervezés kezdetétől a kivitelezési munkán át, az átadásig gazdája és felelőse a létesítménynek. Mind a tervezést, mind pedig a kivitelezést csak pályázás útján és referencia jegyzékek alapján lehessen elnyerni. Érvényt kell szerezni az illetékes szakhatóságok előzetes elvi véleményének kikéréséhez, de annak intézését (társhatóságok véleményének szükség szerinti kikérését), a beruházó és tervező közös beadványa alapján, az illetékes szakhatóság köteles legyen intézni. A végleges vízjogi engedélyt, csak az eredményes próbaüzem befejezése után legyen szabad kiadni. A tervező köteles legyen, már a kiviteli tervekkel együtt, az előzetes próbaüzemeltetési leírást, az ahhoz szükséges anyagokkal és személyi igényekkel együtt átadni, hogy a beruházó a próbaüzemeltetés anyagi és munkaerő feltételeit időben biztosíthassa. Az illetékes szakhatóság, az eredményes próbaüzemről köteles legyen meggyőződni, valamint a tervező által elkészített végleges kezelési utasítás elkészültéről, amelynek egy példányát a végleges vízjogi engedélyhez kell csatolni. Ezért a végleges kezelési utasításnak, nem csak a kezelési folyamatokat, hanem minden olyan teljesítményadatot is tartalmaznia kell, amelyre a berendezés képes, hogy az esetleges későbbi ellenőrzésnél, hibák bejelentésénél stb. a tényállás egyértelműen tisztázható legyen. Nagy L. Dénes