Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

1. szám - Madas András: Alföldi kérdések az erdészeti politikában

MADAS A.: Alföldi kérdések az erdészeti politikában 29 időktől számíthatjuk az állam tudatos beavatkozásának kezdetét. A töröktől visszafoglalt területen a hadsereg érdekei voltak az elsődlegesek. Az akkori katonai vezetés véleménye szerint az ország déli részének, a Bánátnak a megtartása csak akkor lehetséges, ha a Tisza legfontosabb átkelőhelyeit beerdősítik és általában erdőket telepítenek puszta területekre. Ebből a célból létrehozzák 1742-ben a temesi bánsági erdőhivatalt és elrendelik a Tisza fontos pontjain a csemetével való erdőtelepítést Ugyancsak a Főhaditanács sürgetésére jelenik meg az állam első általános rendelkezése, mellyel az erdők gondozását a közügyek szintjére emelte. Az erdők pusztulása azonban a katonai érdekeken túl már a közigazgatás, a helyi önkormányzatok figyelmét is felkeltette. így az 1740-es években a hajdúvárosok már fűzfaerdők létesítésén fáradoztak, Moson és Pozsony vármegyék elrendelték, hogy mindenki büntetés terhe mellett évente 12 fűzfát ültessen, Pest városa pedig 1762ben az akácfaültetést először hozza javaslatba. A Helytartótanács 1755-ben rendeletet adott ki a törvényhatóságok számára, amely szerint a fában leginkább szűkölködő Alföldön a vizenyős helyeket fűzfákkal kell beültetni és az eredményekről negyedévenként jelentést kell tenni. Ezzel a rendelettel indult meg tulajdonképpen az Alföld fásítása. Mária Terézia többször sürgette a magyarországi Helytartótanácsot korszerű erdőrendtartás kiadására, de az mindig kitért ez elől azzal, hogy az sérti a földesurak jogait. Végül Mária Terézia, a földesurak és a Helytartótanács ellenkezése ellenére kiadta 1769-ben Magyarország első erdőrendtartását. Ki kell emelnünk Vedres Istvánnak, Szeged város kiváló mérnökének nagyszabású tanulmányát, melyben, 1795-ben, Szeged városának 10 000 kh futóhomok megkötését javasolja erdősítés révén. A következőket írja: „Ezelőtt 25-30 esztendővel tizedrésze sem volt talán azon siványságoknak, melyek most a szegedi marhajárásokat elfoglalták... Azt várjuk, hogy a Szegedi Puszták az Arábiai Sivatagi Homokokat ábrázolják?" Vedres tehát környezetvédelmi szempontokból javasolja az erdősítést. Teszi ezt azért is, mert a haszon-fa Máramarosból származott. Tutajon érkezett ugyanis a só évszázadok óta és tutaj fa alkotta a fő építőfát. Mindazon változások ellenére, amelyeket az előzőekben tárgyaltunk, az Alföld képe aXIX. század elejéig alapjában nem változott meg sem vízföldrajzi, erdészeti, sem gazdasági, településszerkezeti vonatkozásban. Ekkor azonban lényeges tényezők kezdték éreztetni hatásukat, amelyek a kormányzatot, a törvényhatóságokat, a lakosság jelentős rétegeit az eddig kialakult viszonyok megváltoztatására ösztönözték. AXIX. századelején Nyugat-Európa lakossága jelentős növekedésnek indult; Amerika még nem fejlesztette ki mezőgazdaságát olyan mértékben, hogy ontani tudta volna a gabonát Európába. így tartós gabonahiány keletkezett, ami a gabonatermelés növelésére öszönzött. Emellett itthon is nőtt a lakosság, ennek is hely kellett, amit a Tiszántúl mocsaras, árvízjárta területei már nem tudtak biztosítani. A Tiszántúl állapota akadályozta a közlekedést is, különösen a vasútépítés megindulása után. így előtérbe lépett a Tisza és a Duna szabályozása, ami Európa egyik legnagyobb szabású vízi munkálataivá vált. A Tisza vízfolyásának hossza lényegesen megrövidült, sebessége felgyorsult, az ártéri erdők zömének létfeltételei részben megszűntek, részben megromlottak. Mindezek együtt az erdők pusztulásának folyamatát felgyorsították; az Alföld fátlanná vált. A vízföldrajzi viszonyok radikális változása számos előnyük mellett több kedvezőtlen hatást is kiváltott. Az erdőterület csökkenése mellett a szikes területek növekedése jelent növekvő gondokat. Az első világháború után Kaán Károly messzelátó politikájának lényege az volt, hogy a magyarság megmaradásának és felemelkedésének egyik alapfeltétele az Alföld problémáinak megoldása és ezt csak az összes érdek egybehangolt fejlesztésével lehet elémi, beleértve a népegészségügyi, vízügyi, erdősítési és egyéb kérdéseket. Ennek jegyében született meg az 1923. évi alföldfásítási törvény, Kaán utolsó nagy törvénykezési alkotása. A munka megkezdődött, de az 1930 elején kitört gazdasági válság a végrehajtást megakadályozta. A második világháború után kialakult központi tervezési rendszerben - a központi tervezés alapvető célkitűzésével ellentétben - túlságos önállóságra és hatalomra tettek szert az ágazatok. Az egyes ágazatok fejlesztése viszont - az objektív szükségszerűségek mellett - jelentős mértékben függött az ágazat irányítóinak felkészültségétől, ágazatfejlesztési törekvéseitől. így a fejlesztésekben - az idők során - aránytalanságok, összehangolatlanságok keletkeztek. Az erdészet nagyszabású távlati fejlesztési tervet dolgozott ki és valósított meg, elsősorban a faellátás biztosítása céljából. Ennek jelentős része az Alföldre, a Duna-Tisza közére esett és itt a homok megkötésével környezetvédelmi célokat is szolgál. Egyidejűleg hatalmas szőlőtelepítések történtek ugyanitt és a lecsapolási munkák is folytatódtak, megindult a csőkutas öntözés. Mindez együtt - párosulva a közműves vízellátás gyors növelésével - a talajvízszint csökkenéséhez is hozzájárult, bár ennek bonyolultabb okai is lehetnek. A Tiszántúlon nagyszabású öntözési program indult meg a vízügy kezdeményezésére, ami nem volt megfelelően összehangolva a mezőgazdasági termelés nagyszabású fellendítésével, ami elsősorban a műtrágyaellátás gyors növelését tartotta a termésátlagok emelése fő eszközének. A nagyszabású vízgazdálkodási munkák befejezetlensége, a közműves vízellátás gyors fejlesztése, a csatomázás elmaradása és egyéb okok miatt a Tiszántúlon viszont megemelkedett a talajvízszint és jelentősen nőtt a szikesedés. Ma már világosan kell látnunk, hogy az egyoldalú ágazati törekvések esetenként több kárt okoznak, mint hasznot. A térség arculatának két fő alakítója a vízgazdálkodás és az erdészet ezért elengedhetetlen, hogy e két fontos ágazat hosszú távon összehangolja a munkáját, együttműködve a mezőgazdasággal, annak hosszú távú törekvéseiben. Az Alföld a jövőben több okból fokozott szerepet fog játszani az erdészeti politikában: - Megbízható számítások azt mutatják, hogy a mezőgazdaság a következő évtizedekben kb. 1 millió hektár területet fog kiengedni a mezőgazdasági művelésből; ennek jelentős részét pedig a környezetvédelmi okokból be kell erdősíteni. Itt az Alföldnek jelentős szerep jut, s ha a múlt hibáit el akarjuk kerülni, akkor ezt a fásítási programot az összes érdekeltek bevonásával és egyetértésével kell kidolgozni és megvalósítani. - A Duna-Tisza közén a homok megkötése a fő feladat, míg a Tiszántúlon a talajvízszint csökkentésében lehet szerepe az erdősítésnek. A magas talajvízszint csökkentése