Hidrológiai Közlöny 1992 (72. évfolyam)

4. szám - Vágás István: Kállay Miklós (1887–1967), az Országos öntözésügyi Hivatal elnöke

234 mértékben léptek fel a száraz periódusok az Alföldön. . . .Az a sok millió hold, amit Széchenyi munkája adott a termelésnek, tette lehetővé, hogy ezen a darab földön a megszaporodott magyarság megéljen. . . . Hogy a magyar faj tovább szaporodhassak, és hogy jobban élhessen ezen a földön, ahhoz elkerülhetetlenül szükséges a biztosabb, kiesésektől mentesített termelés és a mainál nagyobb ter melés biztosítása. . . .Ennek a szolgálatába kell Magyarországon beállítani az öntözéses gazdálkodást is. Az Országgyűlés 14 év alatt folyósítandó 70 millió pengőt szavazott meg a munkálatok elvégzésére. Nagy összeg, de elenyésző ahhoz képest, ami kárt ezeken a részeken a szárazság okoz.". . . Az Országos Öntözésügyi Hivatal műszaki személyzete és annak elnöke már a kezdetek idején pontosan tudja, mit akar: „Először a terveknek megfelelően a kisebb öntözőrendszereket építjük ki, ilyen a tiszafüredi, mintegy 50 km főcsatornát és ugyanannyi elsőosztályú mellékcsatornát magában foglaló rendszer, amely 50—60 ezer holdon terül el ... azonban egyszerre csak mintegy 25 ezer kat. hold. öntözhető, ami azonban nem baj, mert hiszen nem minden évben és minden terményt öntözünk . . .A másik rendszerünk a Körösön Békésszentandrás mellett épülő duzzasztóművel és hajózsilip létesítésével indul meg. Itt az előbbi területnek közel a kétszeresét vonhatjuk öntözés alá. 2—3 év múlva leszünk készen, amikor megindulhat a hajózás úgyszólván egészen a trianoni határig... . . .Ha ezt a próbát kiállottuk, . . .akkor szabad csak hozzáfognunk az Alföld nagy öntözési művének létesítéséhez, ami északról és nyugatról a Tisza által, keletről a Debrecen—Balmazújvárosnál kezdődő homokos nyírségi vonallal, délről pedig a Szolnok—Karcag—Berettyó vonal által lenne határolva. Ezen a területen egynegyed millió holdat szándékozunk öntözni. Ez az ország legszárazabb része. . . . Rendkívül nehéz a feladat, műszakilag sem látom még tisztán a megoldását. . . .Ezt magunknak kell kísérletekkel megállapítanunk, mert a külföldi példák igen kevéssé alkalmazhatók a mi viszonyainkra. . . . Tehát a tavaszi elmenő, az országból kiléjjő vizeket kell visszatartanunk.. . . Ez meg fog történni, a hivatalos tervek szerint kis részben egy Tiszalöknél létesítendő duzzasztóval, a Tisza medrében és hullámtereken, — valahol az Alföldön pedig több, mint 10 ezer holdat kitevő síkföldi tárolóban. Kétségtelenül megoldható a feladat, azonban soksok bizonytalanságot, veszélyt magában rejtő a megoldás, de más nincs. Nincs, ha csak a trianoni ország határai között maradunk és gondolkozunk! . . .Szerencsésnek mondhatom a terveknek — amelyeket a törvényhozás is elfogadott — a megkonstruálását, mert teljes lehetőséget ad a komoly öntözéses termelés nagyarányú megindítása mellett, arra, hogy a legnagyobb vállalkozásunkat — amely egyben Európa legnagyobb öntözőrendszere lenne—az ún. tiszai—nagyalföldi rendszerünHIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1992. 72. ÉVF. 4. SZAM ket nyugodtan készíthessük elő, azzal a biztonsággal és azzal a körültekintéssel, amelyért felelősek vagyunk.".. . Még, mielőtt bármit is hozzáfűznénk a leírtakhoz, idézzünk az Öntözésügyi Közlemények 1939. évi 2—3. számának bevezetőjéből, amely az 1937ben lefolytatott olasz- és franciaországi tanulmányutakról közöl cikksorozatot . Ebben Kállay Miklós a francia és az olasz gazdasági rend közötti akkori különbségekre is kitér: ,, Franciaország csak azt termeli öntözéssel, ami kifizeti magát. . . . Állami támogatás, vagy éppen irányítás nincs, nem is merül fel ennek a gondolata, hisz minden jól megy, a nép szorgalmas, takarékos, mindenki azt csinálja, mi jól esik, hiszen jobban nem is mehet a soruk, miért kellene itt beavatkozni, újítani és megzavarni a megszokott mindennapi életet? Ezért nem is láttunk különös új dolgokat, újabb nagyobbarányú létesítményeket, de azt azért megállapíthattuk, hogy a tisztviselők, az öntözéssel foglalkozó műszaki és gazdasági emberek, a társulati mérnökök, a gazdaköri elnökök igen értik a dolgukat, és igen mérsékelt tisztviselői létszámmal nagy munkát végeznek. Egészen más a benyomás Olaszországban. Lázban ég mindenki a munkától. Nem kérdés, elavult fogalom a rentabilitás, a gazdaságosság kérdése. Vagy ha egyáltalán szóba kerül, csak másodsorban kerül szóba. A nagy cél, az autarchia és a munka, mindkettő a nagy olasz nemzeti ideálok szolgálatába állítva. Ez a fascizmus. Minden olasz nak a fascizmusa, amit ha valaki meglátni, megbecsülni és esetleg utánozni akar, menjen az olasz kisvárosokba, falvakba, mert annak nagyszerűségét, bámulatos erejét és az olasz népnek a gondolattól való átitatottságát csak ott fogja igazán meglátni. Bámulója voltam az olasz nép felemelkedésének, bámulója, tisztelője, hálás barátja, mert tudtam, hogy mit tett az olasz nemzet és Mussolini miértünk, magyarokért , de megérteni és a legtöbb vonatkozásban mint legtökéletesebb állami és szociális berendezkedést meglátni csak akkor tudtam, mikor behatoltunk az olasz vidéki életbe és megismerkedtünk ott a fascizmus alkotásaival és munkásaival.". . . 4. „Elavult fugalom" a rentabilitás? A „rentabilitás" meghatározó jelentőségének elvi tagadása kétségtelenül a közgazdaságtudomány tiltakozását vonhatná maga után. Kállay Miklósnál és az Öntözésügyi Hivatalnál viszont ez 1937 és 1942 között kulcskérdés, és követett gyakorlatuk ad rá útmutatást, hogyan is értették ezt, s vitték köztudatba. Az 1937. évi XX. tc. által létesített, „az állami költségvetéstől független, tizenkét évre biztosított pénzügyi alap" ugyanis mentesítette a kiépítésre kerülő öntözőgazdaságokat a főművi, sőt azon túl további beruházási költségektől. Ebből a szempontból országos szinten valóban nem néztek a közvetlen, vagy a kimutatható rentabilitásra. (Vajon a rövidesen kitört második világháború költségei-