Hidrológiai Közlöny 1992 (72. évfolyam)

2-3. szám - Kővágó Ferenc: Tulajdonreform és átalakulása

KOVAGO F.: Tulajdonreform és átalakulás 87 ni, felszín alatti, mélységi) lehetősége, a kitermelt víz minősége, a víztisztítás, kezelés költségének szükségessége, vagy éppen hiánya. Az árkiegészítés további csökkenése és a vállalati önköltség növekedése hatására — ami azonos a lakosság részére a potenciális díjemeléssel — könnyen prognosztizálható, hogy csökkenni fog a vízfelhasználás, (vidéken az öntözést saját kútból oldják meg) vagyis a vállalatok árbevétele és eredménye. Súlyosbítani fogja a helyzetet, hogy nemcsak az egyébként „természetes" költségnövekedés (anyag, energia, munkabér) miatt nő a szolgáltatott víz fajlagos önköltsége, hanem az esetleg kihasználatlanul maradó létesítmények amortizációja is változatlanul terheli a vízszolgáltatást. A fajlagos költségeket — úgy a beruházási, mint az üzemeltetésit — befolyásolja az adott településen, vagy regionális vízmű esetén a térségben értékesíthető vlz mennyisége, mely a települések lakosságszámától, az ipar és az intézményrendszer fejlettségétől függ. A lakosság, az életszínvonalának a megítélésekor, az infláció számításakor a negatív értékelésben most már egyre gyakrabban a magasnak ítélt víz- és csatornadíjakat is ellenérzéssel veszi figyelembe. A víz és csatornadíjak mérséklése, a városi és községi díjak viszonylagos közelítése enyhítené a lakosságban a szolgáltatás iránt megnyilvánuló indulatokat és feszültséget, a szolgáltatók elleni méltánytalan ellenérzést és gyanakvást. A legfontosabb, hogy a települések önkormányzatai és a szolgáltató szervezetek között korrekt kapcsolaton alapuló konszenzus alakuljon ki abból a célból, hogy a lakosság és az ipari, intézményi felhasználók számára, a szolgáltatás szigorú feltételei szerint meg tudjanak felelni. A szervezet fennmaradása érdekében a feladat megoldása elengedhetetlen úgy a vezetés, mint a munkavállalók részéről. 3. A vízdíjrendszer korszerűsítés csapdái A nehéz helyzet kormányzati szinten kezdődik. Jelenleg vállalati javaslat alapján a PM és a KHVM állapítja meg a víz- és csatornadíjakat, melyek egy-egy vállalat üzemeltetési területén érvényesek, vagyis a települések különböző vízbeszerzési és vízkezelési, üzemeltetési sajátosságaiból adódó költségkülönbözet kiegyenlítése vállalati szinten történik. Az ármegállapítási jogkört 1993-tól — kormányzati elképzelés szerint — az önkormányzatok gyakorolják. A közműrendszerek műszaki-technikai megosztása szerinti tulajdonarányok kialakításában, a szolgáltatás díjának meghatározásában a vállalatoknak jelentős, de csak javaslattevő szerepet célszerű kapni. Állandó kérdés a lakosság körében, hogy változnak-e a vízdíjak — természetesen csökkentésre gondolnak — de ha az alacsony önköltségű vízkitermeléssel rendelkező települések" önkormányzatai érvényesíteni tudják — a demokratikus jogállamban általánosan deklarált — önállósulási törekvéseiket, akkor más, pl. több-nyomásövezettel rendelkező településeken — a többszöri vízátemelés ós nagyobb energiafelhasználás következtében — a tényleges árak és díjak a jelenlegi 5—10-szeresére is módosulhatnak. Így azután a kormányzaton és megyei önkormányzatokon múlik, hogy melyik változatot választják, a településenként más-más, egymástól lényegesen eltérőt vagy az irányítási területükön, esetleg egy régióban azonos lesz a víz díja. A tulajdonátvételt követően az önkormányzatok meghatározhatják az ár mértékét, de természetesen ez nem jelenthetné ebben az esetben a profitmaximalizálást, hanem a szolgáltatási színvonal és a minőségi tényezők előtérbe kerülése lenne a fő cél. Önkormányzati tulajdonosokról — azaz választott testületekről — lévén szó, bizonyos lakosságpolitikai szempontok figyelembevételével nem is érdekük a magas nyereség érvényesítése és realizálása, hiszen ez csak a választópolgárok költségeinek további növelésével volna lehetséges, így viszont könnyen veszélybe sodornák a következő választások alkalmával a saját jövőjüket, kialakult egzisztenciájukat. A racionális piacpolitika, az ésszerű gondolkodás és gondoskodás, tehát ezen a területen is megvalósulhat a lakosság érdekében. Másrészt viszont az a tény, hogy az önkormányzatok nem rendelkeznek a települések egyéb feladatainak megoldásához még megközelítően sem elég pénzzel, arra ösztönözheti a képviselőtestületeket, hogy a létszükségletet jelentő — és egy bizonyos határig rugalmatlan — állandó fogyasztást és bevételt biztosító víz díját a lakosság számára még elviselhető maximumon tartsák, és az önköltség valamint a fogyasztói ár közötti nyereséget más feladataik megvalósításának pénzügyi fedezetéül használják. Ha a fentieket végiggondoljuk, könnyen arra a következtetésre lehet jutni, hogy a tulajdonreform következtében hiú ábránd a lakosságnak arra gondolni, hogy az ivóvíz- és csatornadíj számukra csökkenni fog. Sőt, — bár rossz jós lennék — de az önkormányzati hatáskörű díjmegállapítás ideológiájából azt lehet következtetni, hogy országos átlagban az általános infláció mértékét is meghaladó emelkedés várható, mert: — ahol a kitermelés és szolgáltatás önköltsége viszonylag alacsony, ott a bevételek növelése érdekében az önkormányzatok nem fogják a díjat az önköltségi szint közelébe visszaállítani, hiszen ezt az árat már úgyis tudomásul vették a fogyasztók, — ahol viszont a jelenlegi — vállalati szinten díj kiegyenlített — árnál magasabb a kitermelés, a többszöri vízátemelés, nyomásfokozás, vízkezelés költsége, ott az önkormányzatok a veszteségeik vagy a támogatási igény elkerülése céljából kénytelenek lesznek a díjat megemelni, úgy a lakosság, mint az ipari felhasználók számára.