Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

5. szám - Kőváriné Gulyás Erzsébet–Sajgó Zsolt–Scheuer Gyula: A Gönyü–Nyersegújfalu közötti Duna menti magaspart vízföldtani vizsgálata

KOVÁRINÉ et al.: A Gönyii—Nyergesújfalu közötti magaspart 285 ban jelentkezik a felszín alatti első víz és nincs nyomás alatt, vagy pedig a talajvíztartó közvetlenül a víztartó pannóniai homokra települ rá azzal hidrológiai egységet alkotva. A felső-pannóniai összlet rétegvizeinek vízutánpótlódása különböző irányokból történhet. A hegységi háttérterületeken a homokrétegek felszíni kibúvásainál közvetlenül a beszivárgó csapadékvízből. Közvetve több irányból, így a vízvezető negyedidőszaki üledéken keresztül csapadékból (pl. az édesvízi mészkövön átszivárgó csapadékból) vagy talaj-, rés- és karsztvizet tározó kőzetekből, vízátadás révén, e tározókra támaszkodó felületeken keresztül. Ezért a pannóniai rétegösszletnek jelentős közvetítő szerepe is van, így biztosítva az egyes víztartó rendszerek közötti kapcsolatot, továbbá azok rejtett, közvetett felszín alatti megcsapolódását. A felső-pannóniai réteg víztartó rendszer egyrészt a patakok völgyeiben és vízmosásokban levő forrásokon keresztül csapolódik meg, ahol ezek már olyan mélyen bevágódtak, hogy elérték vagy átmetszették a víztartó homokrétegeket. Lényegében ezek a források biztosítják a patakok állandó alapvízhozamát. Másrészt a rétegvíztartó — és ez a legjelentősebb — megcsapolódik a Dunában is. Ezt a nyomásszintek folyó felé csökkenő értékei igazolják. A vízátadás közvetlenül történhet a Dunába, azokon a részeken, ahol a folyó medre a felső-pannóniai homokrétegekben alakult ki, ill. azokat eróziója révén átvágta. Közvetve pedig azokon a részeken csapolódik meg, ahol a parti sávban levő szemcsés üledék rátelepül vagy érintkezik a rétegvíztartó homokokkal. E részeken a rétegvíz a talajvíz készletét növelve, azon keresztül jut a folyóba. Miután a Duna közvetlenül vagy közvetve hidrológiai kapcsolatban van a rétegvizekkel, árvizei és vízállás-ingadozásai nyomásszintváltozáson keresztül hat a telített, zárt víztartó rendszerre. A rendszerből kiáramló vízmennyiség hol csökken, hol pedig nő. Ez azonban csak a parti sávban, kb. 200—600 m-re terjed ki, természetesen a vízállás magasságától és tartósságától függően. d) A feltárások rés- és hasadékvíz-tározó rendszereket is kimutattak. Ilyen víztározó rendszert képez a vizsgált területen feltárt, kréta időszaki homokkő, amelynek megjelenése a parti sávban tovább színesítette annak vízföldtani képét. A megfigyelések szerint a kréta homokkő vetők mentén keletkezett repedezett zónákban vízvezető. A rendszer vízutánpótlódása történhet a hegységi területeken a felszínen levő kréta időszaki kőzetekre hulló csapadékvíz egy részének beszivárgása révén, valamint más víztartó rendszerekkel közvetlenül érintkezve azokból, vízátadással. Ez lehet talaj-, réteg- és karsztvíz is. A víztartó rendszer megcsapolódása — a vízutánpótlódáshoz hasonlóan — kapcsolódva más víztartókhoz, azokon keresztül történik a folyó felé. Ilyen hidrológiai helyzetet tártak fel a fúrások Almásneszmélytől keletre, ahol kiemelt helyzetben levő kréta homokkő repedéseiből a rendszer közvetlenül érintkezik a folyóvízi kavicsos üledékekkel és a Dunával azokon keresztül csapolódik meg. Ezért a szűk parti sávban a Duna e víztartó rendszerre is befolyást gyakorol, vagyis a magas vízálláskor a rendszerben vízszintemelkedés következik be. e) A Gerecse-hegység északnyugati oldala a Dunántúli-Középhegység keleti részének országos viszonylatban is legismertebb és egyben a legfontosabb, nagy kiterjedésű hévíztároló rendszernek egyik igen fontos megcsapolási területe. Ezek sorába tartozik az Almásneszmély nyugati részén, közvetlenül a Duna-parton fakadó Csokonai- és Lilla-forrás, valamint a községgel szemben, a szlovák oldalon a patpusztai hévforrás. A vizsgálat szerint e karsztos hévforrások az alulról, folyóvízi üledékeken keresztül történő felszálló források típusába sorolhatók. A Csokonai-forrásnál telepített 40 m-t megközelítő mélységű fúrás sem érte el a hévizet tározó és vezető karbonátos kőzeteket. Eddig a mélységig édesvízi mészkő, folyóvízi kavics- és iszapos rétegek váltak ismertté. Ennek megfelelően, a hévforrásnál a környezettől élesen eltérő vízföldtani viszonyok vannak. A hévforrások nyomásviszonyai természetes állapotban meghaladják a környezet talajvízszintjét. Ezért a jó vízvezető kavicsos üledékeken feláramló hévíz részben közvetlenül kilép a felszínre, részben pedig oldalirányban eláramlik, a talajvizet dúsítva. A Duna közvetve (talajvíz) vagy közvetlenül is hatást gyakorol a hévforrásokra, amely a hozamváltozásban nyilvánul meg. E természetes dinamikai egyensúlyt az emberi beavatkozás felborította, mert mára a források elapadtak és az előzőekben vázolt folyamat megfordult és az egykori megcsapolás helyett a forrás környezete a hévíztároló rendszer talajvíznyelő tápterületévé vált. Miután a folyó közelsége miatt a talajvíz szintjét a mindenkori Duna-vízállás határozza meg, a betáplálás nagyságrendje is ettől függően változik. Ez az igen jelentős és káros hidrológiai helyzet a Dunánál tervezett beavatkozásoktól teljesen függetlenül alakult ki, és e térség nagymértékű karsztvíz-kitermelésével áll összefüggésben. A gerecsei magaspart mentén telepített fúrások adatai alapján joggal valószínűsíthető, hogy a karsztvíztartó rendszer a nyílt megcsapolások (források) mellett rejtetten más víztartó rendszereken keresztül is leadja vizét. Ilyen vonatkozásban a felső-pannóniai rétegösszlet homokrétegei jöhetnek elsősorban számításba, mert több olyan helyet sikerült találni vagy meghatározni, ott, ahol a karsztvíz tükre alatt vagy annak közelében a karbonátos víztározókra felső-pannóniai homokrétegek települnek. Így a rétegvíztartó rendszer vízutánpótlódásának egy része karsztvízből származik. Ilyen karsztvízátadás tételezhető fel a kréta résés hasadéktározók esetében is, bár ez a mai ismeretek alapján nem ítélhető jelentősnek.