Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

1. szám - Könyvszemle

KÖNYVISMERTETÉS 57 Könyvismertetés Itónai Amlrás: Térképezett történelem (A Magvető Könyvkiadó kiadása, Budapest, I9SH., A/5, 352 o.) A Hidrológiai Közlöny általában a szakmai sajtó könyveit vagv folyóiratait ismerteti. Hogy most kivételt teszünk, ezt az indokolja, hogy a Szerző, aki a Magyar Hidrológiai Társaság Vásárhelyi-díjas tiszteleti tagja, a Társaság által művelt tudományszakok elismert tudósa, lapunk Szerkesztőbizottságának másfél évtizeden át elnöke, jelenleg is tevékeny tagja: életrajzi visszaemlékezéseit írta meg 1989. októberében megjelent könyvében. Nemcsak egy megbecsült tagtársunk élettörténetét olvashatjuk ebben a könyvben, hanem ezzel kapcsolatosan elénk tárul a politikai, földrajz hazai tudománytörténetének egyik igen fontos korszaka — ilyen értelemben ez a könyv ,,szakkönyv"-vé is eineldik —elénk tárul Magyarország történelmének, a második világháború előtti és alatti területgyarapodásainak, majd a békekötés előkészítésének olykor titkos diplomáciába sorolható történetszakasza, végül, és talán ezzel kezdhettük is volna: Teleki, Pál professzor és miniszterelnök életéből és elgondolásaiból tájékozódhatunk annak a személyi kapcsolatnak a nyomán, amely a Szerzőt előbb tanítványként, később munkatársként Teleki, Pál hoz, történelmünk tragikus alakjához fűzte. A leírás Nagyszebenben, a Szerző szülőhelyén kezdődik, de már az első oldalon találkozunk a teljes mű legfőbb mondanivalójával: az egymás mellett, az egy városban élő különböző népcsoportok, nemzetiségek békés, vagy békétlen együttélésének kérdéseivel. A Szerző számára már a korai diákévek eltörölhetetlen élménnyel szolgálnak :'a magyar—román impériumváltással, az 1918. évi ,,államfordulat"-tal. Az államfordulat előidézte iskolaproblémák, anyagi nehézségek szükségessé tették, hojgy a még középiskolás Szerző nyáron munkát vállaljon O-Rornániában: Bukarestben, a dobrudzsai Medzsidiában, Konstancában, vagy éppen Galacon. Az érettségit követően azután az útja Budapestre vitte, ahol orvosi tanulmányokat szeretett volna folytatni. Orvosi tanulmányok mellett azonban a létfenntartáshoz szükséges munkavállalás lehetetlen volt, így került az akkor a Műegyetemhez tartozó közgazdasági karra. Itt találkozott Teleki Pál\a\, mint egyetemi tanárral, a gazdasági- és politikai földrajz előadójával. A földrajzi szemináriumon egy alkalommal elpanaszolta a professzornak, hogy megélhetési nehézségei miatt valószínűleg abba kell hagynia tanulmányait. Teleki már másnap intézkedett: felvétette az Államtudományi Intézetbe, amelvnek a Szerző utóbb igazgatója lett. Az Államtudományi Intézetet Teleki l'ál 1926-ban alapította azzal a céllal, hogy a bennünket környező utódállamok területéről gyűjtsön minden közérdekű adatot, hivatalos kiadványt, sajtóközleményt az ottani politikai ós társadalmi életről, szerezzen be minden térképet, helységnévtárt, stb. Az Intézet tagjait Teleki leginkább az utódállamokból származó, azok nyelvét ismerő fiatal szakemberekből válogatta. Az adatok nyomán az Intézet naprakész statisztikai adatokkal rendelkezett és pontos térképeket rajzolhatott többek közt arról, melyik helységekben élnek magyarok, hányan, milyen más népekkel együtt, s milyen változások következtek be az etnikai képben az új, a trianoni határmegvonást követő helyzetben. Magyarország kormányai a trianoni békekötést követő két évtizedben keresték azt a külpolitikai konstellációt, amelyben az ország határait néprajzi alapon megváltoztathatják. Az ilyen követelések megalapozásához mindenképpen szükség volt arra, hogv pontos adatokra támaszkodhassanak. Az Államtudományi Intézet nem politizált, viszont a. tudományos hűség ós pontosság erejével készítette el dokumentumait, s ezáltal segíteni tudta a néprajzi határokért kiállni kívánó külpolitikai törekvéseinket. 1938-ban került sor az összegyűjtött adatok felhasználására. Magyarország Csehszlovákiával ült le tárgyalni, s az Államtudományi Intézet térképei alapján lényegében (a kulisszák mögött) meg is egyeztek egy új, néprajzi határ megvonásában. A bécsi döntés már csak az összes átcsatolandó terület alig 10%-át kitevő, vitásnak megmaradt területek sorsát intézte el — nagyjából a kettéosztás szellemében. Hónai András könyve itt helyreigazította a történészeket is: nem Bécsben dőlt el az ott nagyliatalmilag szentesített új északi határunk sorsa, hanem annak lényeges részeiben már előre megegyezettja két érdekelt kormány. . . Minden lényegesebb, a tárgyalásokon felmerült javaslatról térképes illusztrációkat közöl a könyv. Egyes, nemzetiségileg tarka, bár jól szétválasztható nyelvhatárú körzeteknél résztérképeken is látható, milyen zegzugos vonal meghúzásával is, de figyelembe lehetett venni a hovatartozóság szerinti elhatárolást. 1938 őszén a Szerző két kalandos titkos küldetéséről is beszámol-: az egyik útját repülőgépen — kényszerleszállással súlyosbítva — tette meg Rómába az olasz külügyminiszterhez, a másikat személykocsin Prágába, a ruszin miniszterelnökkel folytatandó titkos tárgyalás második részvevőjeként, amely után a csehszlovák csendőrség átmenetileg még le is tartóztatta. (Ennek az ismertetésnek az írója itt nem hagyhatja említés nélkül saját élettörténetét, vagy jó néhányunk élettörténetét sem. Számomra, aki 1938-ban Csehszlovákiában élő magyar voltam, az akkori államfordulat jóformán egy életre meghatározta a sorsomat, most már Magyarországon. Hónai Andrással való évtizedes szakmai ismeretség után ébredtem rá, hogy, íme, olyasvalakivel találkoztam, aki közvetve is, közvetlenül is — anélkül, természetesen, hogy annak idején tudatában lehettünk volna ennek — sorsom alakítója volt.) 1940-ben az Államtudományi Intézet adatait az erdélyi határmódosítás megalapozásakor használták fel. Itt nem volt olyan világos a nyelvhatár, mint északon. A könyvben bemutatott térképek Erdély megosztását földrajzi, gazdasági egyensúlyi, nemzetiségi, települési viszonyokat figyelembe vevő vonalak mentén is megkísérelték. Vannak az ún. „kantonális" elrendezésnek is változatai, amelyben elhatárolták a tisztán magyar, a tisztán román, a magyar—román vegyes lakosságú, a német—magyar—román vegyes lakosságú, vagy a román — rután vegyes lakosságú kisebb — egy-két megyényi — területegységeket, az ezekből kialakítható ,,kanton"-okat. Az 1940-ben létrejött második bécsi döntés után az Államtudományi Intézet információs feladatokat is ellátott. A kinevezett „anyaországi", vagy a „visszacsatolt" tisztviselőket egyaránt megismertette a régi ós az újonnan kapott területek társadalmi és néprajzi viszonyaival. Az adatgyűjtési, a térképezési munka is folyt tovább, mert Teleki Pál miniszterelnök az akkor folyó háborút lezáró békeszerződésben is meg akarta alapozni és erősíteni az elért területi változásokat. Magyarország akkor még nem viselt hadat, de éppen a németek részéről fenyegette egy Bácska—Bánság—