Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

6. szám - Barta Erzsébet: Tisza Lajos, Szeged 1879 utáni újjáépítésének királyi biztosa

340 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990. 70. ÉVF.. 5. SZÁM Számtalanszor merül fel az az aggasztó kérdés, mi lesz Szegedből, ha a királyi biztosság megszű­nik? A szegediek csak abból a reményből merí­tettek vigasztalást, hogy T. L., ha eltávozik is kö­zülünk, a lelke itt marad és szavának súlyát, tet­erejének áldásos hatását ezután is érezni fogják ott, ahol Szeged életbevágó érdekeiről lesz szó. Bíztak abban, hogy T. L. többé nem szakad el Szegedtől, mert lelkével hozzánőtt az alkotáshoz, s annak jövője, jó-, vagy balsorsa előtte nem le­het közönyös. T. L. nagyszabású művéről elismeréssel nyilat­kozott az ország és az egész civilizált Európa köz­véleménye. A sajtó elismerő, meleg hangja tel­jesen egy és azonos volt. A királyi biztosság mandátuma lejárt. A re­konstrukció befejezésének kötelessége a városra hárult és Tisza Lajos hű emberére, titkárára: Kál­lay Albertre hagyta a várost, akit a király szege­di főispánnak nevezett ki. 6. TISZA LAJOS TOVÁBBI MUNKÁSSÁGA Életének új fejezete kezdődik, de ez a fejezet sűrűn át van szőve szegedi szálakkal, mert Sze­gedhez tartozik már élete végéig. Sűrűn járt Sze­gedre. 1884. május 23-án a református templom avatására érkezik. Továbbra is élő gondviselése maradt a város­nak és a polgárság köréből is sokan fordulnak hozzá bajaikban és ő mindenkinek segít, főleg ha az ipar és kereskedelem támogatásáról van szó. !l884-ben T. L.-t két helyen választják meg kö­vetnek: Szegeden és D i cs ős zent márt ónban. T. L. Szeged mandátumát fogadja el. „Szegeden — mondta — az utolsó 5 évben egy kenyéren, són éltem Szeged bátor népével, vállvetve küzdöttünk, hogy visszaadjuk e derék várost önmagának és a hazának. Csuda-e ha azon airánylag rövid idő alatt is elszakíthatatlan szálakkal fűződtem a városhoz." 1891. október 25-én Szegednek kettős ünnepe hozta városába T. L.-t. A felsőtanyai központ és a belvárosi kaszinó avató ünnepe. Vele jöttek: Munkácsy Mihály, Mikszáth Kálmán, Ivánkovits János, későbbi rozsnyói püspök és Nóvák József országgyűlési képviselő. Tisza eszméje volt a ta­nyai központ, mert a rekonstrukció idejében na­gyon sok volt az analfabéta a tanyavilágban. A tanyai központ megteremtése azonban Kállay Al­bert érdeme, aki Szeged érdekeivel éppen úgy azonosította magát, mint mestere. Tisza Munkácsyt a népnek is bemutatta. A mu­lató néip közé vegyülték és a két magas vendég ugyancsak jó ideig forgatta Fedsőtanya szép fe­héroselédségét. A tanyai kultúrközpont felszente­léséről visszatért társaság a kaszinó új otthonába hajtatott. Itt felszólalt T. L.: „Senki nem vette még tagadásba azt, hogy Szeged a rekonstrukció által városias jellegében nyert. A cél az, hogy Sze­iged legyen az Alföld metropolisa, s az nem lehet, ha nincs benne társadalmi élet. Legyen ez a ka­szinó iskola is, iskolája a modor nemesítésének. S akik a társadalmi életet megszépítik, megeleve­nítik, lelkesedéssel ürítem poharamat a szegedi nőkért." T. L. gróf ,1893. október 14-én már mint „ő fel­sége személye körüli miniszter" jött Szegedre, mint a Wékerle-kormány tagja. Sokszor készült még Szegedre, de súlyos betegség vett erőt raj­ta. A szegedieknek — akik sokan fölkeresték — panaszolta: betegségének legnagyobb fájdalma, hogy nem láthatja Szegedet a fejlődésében. Legutoljára 1897. december 15-én beszélt sze­gediekkel az országos erdészeti egyesület közgyű­lésén, ahol elnökölt. T. L. 1898. január 27-én halt meg. A haláleset­ről a város gyászjelentést adott ki. Az elhunyt gróf a szegedi református egyházra 10 000 koro­nát hagyott. Szeged város törvénythatósági bizottsága elha­tározta, hogy T. L. emlékét szoborban örökíti meg. Fadruszt fellelkesítette az ajánlat. Érzi — mond­ta —, hogy Tisza Lajos szobra olyan munkája lesz, amelyet többé semmiféle alkotása nem szár­nyal túl. Igaza volt, mert a szobor utolsó mun­kája. A szobrot 1904 szeptemberében országra szóló ünnepségeik között leplezték le, az ünnepélyen részt vett a teljes kormány. T. L. szobra igazi meglepetés volt. T. L. mint a munka vasakaratú lovagja áll a talapzaton. A re­konstruktor az épülő rakparton áll és a munkát figyeli. Szinte él az egész szobor. Azt a T. L.-t lát­juk, aki fáradságot nem ismer, akinek a munka éltető eleme. A talapzat oldalán 3 mellékalak van: 3 magyar munkás. T. L. mondta az árvíz elleni küzdelemben egy éjjel munkásainak: „nem magyar az, aki gyáván •megfutamodik a veszélytől. Ha itt veszek el, ak­kor sem megyek innen. Emberek. Előre!" Mikszáth, aki eleinte ellenzéki volt, de azért megőrizte tárgyilagosságát, e szavakkal ír: „T. L. műve beszélni fog sokáig, sokat. S amit beszélni fog, az lesz az igen — nem pedig az, amit én mondtam." S valóban, Tisza Lajos műve, ennyi évvel az ár­víz után, mást beszél, mint Mikszáth — az igaz­ság az, amit a mű beszél —, a mű pedig hirdeti alkotóját. Felhasznált irodalom Újlaki Antal (1910): Tisza Lajos és Szeged. Kulinyi Zsigmond (1901): Szeged új kora. Hegedűs Lóránt (1937): Két Andrássy ée két Tisza. Sz. Szigethy Vilmos (1932): A régi Szegedből az újba. Lázár György (1901): Visszaemlékezés a nagy árvíz napjaira. Komjáthy Béla (1883): „Szeged veszedelme" — ver­ses szatíra. Szabó László (1929): Szeged halála és feltámadása. „Szegedi Híradó": 1879., 1880., 1881., 1882. és 1883. év­folyamai. A kézirat (a jelenlegi főszerkesztőhöz) érkezett 1968­ban. Lapunkban közlésre elfogadva: 1990. január 18.

Next

/
Oldalképek
Tartalom