Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)
5. szám - Kiss István†: A vízfeltörések formái és szerepük a szikes területek kialakulásában
284 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990. 70. ÉVF., 5. SZÁM nyomható, s egy ásónyomnyi mélységben a talaj már határozottan nedves. Aszályos időjárásban, száraz legelőn ezt csak vízfeltörés hívhatja életre. Ha a kutató geobotanikus ezt figyelmen kívül hagyja, akkor nem igazi sziki növény is bekerülhet a sziiki flóraelemek közé. A vízfeltörés ismerete a növényföldrajzban is jelentős. (7) Vízfeltörések szántóföldön Tapasztalható, hogy szikes tavak és szikes legelők környékén szántóföldeken is előfordulnak vízfeltörések és nyomukban a talaj bizonyos mérvű foltos szikesedése. A Dél-Alföldön ez főként Kakasszék, Orosháza, Kardoskút—Pusztaközpont, Gyoma és Gyula környékén gyakori. Erről a későbbiekben még részletesen szólunk. 3. A vízfeltöréseket is magyarázó, korszerű kutatások Hazánkban a talajvíz mozgására vonatkozóan Sümeghy, Rónai és Kreybig végeztek korszerű és alapvető vizsgálatokat. Ezek segítségével saját kutatási eredményeim is jól magyarázhatók, ezért röviden foglalkoznunk kell velük. Sümeghy (1942, 1944) már több mint négy évtizeddel ezelőtt megállapította, hogy az Alföld talajvize több emeletben helyezkedik el. Szerinte ahány törmeléklejtő ereszkedik a medence belseje felé, anynyi különböző törmelékhalmazzal, s bennük annyiféle talajvízzel is kell számolnunk. Rónai (1956, 1961) a Sümeghy által megindított munka hatalmas anyagát feldolgozva és továbbfejlesztve a talajvíz mozgására vonatkozóan a következő megállapításokra jutott: 1. Az Alföld vízvezető közege laza kőzet, kavics vagy durva homok. Olykor viszont a víz finom homokban, iszapos üledékben, agyagban vagy löszben mozog. Itt a talajvíz Rónai szerint járatokat épített ki, s ezekben gyorsabban áramlik. Az egykori folyók a lösztábla vagy annak homokos feküjébe mély medreket vágtak, s ezeket üledékükkel feltöltötték. E föld alatti feltöltött medrekben még száraz nyáron is sok talajvíz áramolhat. 2. A csapadékhullás és a talajvíz járása között nincs kimutatható összefüggés. Megtörténhet, hogy a talajvíz kulminálása idején a csapadék éppen az alsó mennyiségi értékét éri el. 3. Az előbbiekből Rónai arra következtetett, hogy az Alföld talajvizének utánpótlása nem magára az Alföldre hullott csapadékból származik, hanem a vízpótlást a környező hegyvidékekre hulló csapadékmennyiség egy része nyújtja. A hegyvidék nagy felületeire hulló csapadék kis területeken gyűlik össze, bekerül a környező kavics- és törmeléktakaróba, a kőzetek repedéseibe, azokban felgyülemlik, majd hidrosztatikus nyomás révén áramlik előre az Alföld belseje felé. A mélyből a víz rekesztőrétegek hézagain át juthat a felszínhez közeli rétegekbe. A víz olykor nem vezetőfelületek mentén, hanem az egykori folyók feltöltött föld alatti medreiben halad előre. 4. Az Alföld talapvíztérképéből Rónai által levont következtetések szempontunkból is igen jelentősek. Szerinte a Dél-Tiszántúl szerkezeti határát északon a Békéscsaba—Kondoros táján benyúló hátság alkotja. Az ettől delebbre eső területet a Maros és annak ősei által lerakott negyedkori laza üledék borítja. Az elhagyott medrek és partok homokja megtalálható Kétegyháza—Csanádapáca—Orosháza—Nagyszénás— Fábiánsebestyén környékén. A legjobban kifejlődött magas talajvizű övezet Dombegyháztól északnyugat felé halad Orosháza iráynába, majd délies irányba csap és Békéssámson—Csanádpalota környékén éri el a legdélibb magas vízállású területet. Egy külsőbb övezet Elek—Kétegyháza—Gerendás—Csorvás vonalában halad, majd Nagyszénástól Fábiánsebestyén— Szegvár irányába tart. Rónai megállapította, hogy a Dél-Tiszántúlon a talajvíztükör nagymértékben ingadozik, de a szélső értékek csak 14—16 éves időszakokban mutatkoznak. Kreybig (1956) a Békés-csanádi löszhát altalajának vízviszonyait az 1942-ik évi katasztrofális árvíz szempontjából vizsgálta. Rámutatott, hogy az altalajban vizet vezető folyó- és érrendszer működik, amely 1942-ben vízzel telítődött. Az ő nézete is az, hogy az Alföld altalajának érrendszerét a peremhegységre és kavicsos törmelékkúpjára hulló csapadék táplálja, ami Alföldünkön a hidrosztatikus nyomás révén vízfeltöréseket eredményezhet. Hangsúlyozta azt is, hogy a belvíz okozta árvíz 1942-ben nem a Berettyó, Körösök és a Maros mélyfekvésű és kötött talajú vidékein okozott súlyos károkat, hanem a magasabban levő, jó vízvezető képességű Békés-csanádi löszháton. 4. A vízfeltörések szerepe talajaink szikesedcsébcn A talajok szikesedésére vonatkozóan többféle elmélet látott napvilágot. A vélemények megegyezőek abban, hogy a szikesedés menetének a feltételek eltérő volta szerint többféle útja lehetséges, így annak konkrét formáit, illetve a hozzájuk vezető folyamatokat egyetlen elméletben összefoglalni nem lehet. Az a nézet is általánosan elfogadott, amely szerint a szikes talaj rossz tulajdonságai onnan erednek, hogy a talaj kolloidok felületén sok, könnyen kicserélhető nátrium-ion helyezkedik el. Régi az a megállapítás, hogy a szikes talajok hidrogenetikus talajok, azaz genezisükben a víz alapvető szerepű. A „szikes tarkaság" kifejezés is régi, s azt fejezi ki, hogy a szikes talaj sajátságai kis távolságokon belül is változhatnak. A hidrogenetikus származtatás alapján ez úgy is mondható, hogy a szikes „tarkaság" a „tarka" vízviszonyok következménye. Régóta hangoztatják, hogy a kapilláris vízmozgás a szikes genezisben alapvető szerepű. A talaj kilúgozódása degradációs állapotot hoz létre, amely azonban a sók kapilláris emelkedésével visszaalakulhat sós állapotba, azaz regradáció révén másodlagos sós-szikes talaj jön létre. A degradáció-regradáció sokszor ismétlődhet. A szikes, illetve sós talajok keletkezésének hidrogenetikus okokkal való magyarázása szerint a viszonylag magasan álló sós talajvíz kapillárisán a felszínre emelkedhet és a feltalajt elsósítja. E folyamatokban még egyéb, pl. domborzati és éghajlati okok is szerepelhetnek. A szikes területek domborzati viszonyai olykor igen változatosak lehetnek. Feldomborodások, foltos kipúposodások, padkásodások, pl. igen gyakoriak, s ezekről a csapadék a sókat a mélyedésekbe mossa. Ez a jelenség szülhette azt a régebbi és általánosan elterjedt nézetet, mely szerint a szikesek legmélyebb helyein gyűlik össze a legtöbb só, ezek a legszikesebbek, a magasabb fekvésűek kevesebb sót tartalmaznak. Eme nézeteknek szakirodalmilag is először 'Sigmond Elek, századunk első felének nemzetközileg is egyik legkiválóbb szikeskutatója mondott ellent, mégpedig népi megfigyelések alapján. Alapvető