Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

4. szám - Juhász Endre: A szennyvíziszap-kezelés és –elhelyezés általános kérdései

206 HIDROLOGIAI KÖZLÖNY 1990. 70. ÉVF. 4. SZAM A szennyvíziszap-kezelés és -elhelyezés általános kérdései Juhász Endre Budapest, Alpári Gyula u. 10., 1051. Kivonat: Az ország hosszú távú közművesítési programjában az elkövetkezendő 20 évben több mint kétmillió m

3/d szennyvíztisztító kapacitást kell megvalósítani. A tisztításból származó szennyvíziszap a jelenlegi mennyiséghez képest több mint megkétszereződik. A gyűjtés, kezelés és elhelyezés láncolatában a legnagyobb probléma a hasznosítással egybekötött elhelyezés. A rendszer kiépítése folyamán tehát elsődleges a helyi feltételeket figyelembe vevő optimális elhelyezési mód meghatározása. Ez egyben visszahat az anyag kiszállítására, a kettő együtt behatárolja a tisztítótelepen belüli kezelés mélységét. A tisztítás hatékonysága függ az ipari előkezelés mértékétől, illetve az előtisztítok és a tisztítótelep harmonikus összhangjától. Kulcsszavak: szennyvízelvezetés, szennyvíziszap-kezelés, szennyvíziszap-hasznosítás, ipari előkezelés, az elhelyezés-hasznosítás optimalizálása A települések fejlődésének, a civilizált emberi környezet tudatos megformálásának természetes velejárója a szennyvízelvezetés (-gyűjtés, -kezelés, -elhelyezés) folyamatos fejlesztése. E kérdéscsoporthoz szorosan kapcsolódik a korszerű technológiai színvonal, az egészségügyi és környezetvédelmi szempontok egyre szigorodó feltételrendszerének figyelembevétele úgy, hogy mindezek mellett a tervezett létesítmény egyben gazdaságos is legyen. A társadalmi fogyasztás elhelyezésre váró természetes — ún. másodlagos — terméke a szennyvíz és ennek tisztítása során keletkező szennyvíziszap. Az utóbbi két évtizedben a lakosság igényéhez alkalmazkodva az ivóvízellátás bár messzemenően prioritást élvezett a szennyvízelvezetéssel szemben, ennek ellenére a csatornázás és szennyvíztisztítás területén is van lehetőség eredményekről beszámolni. Az ország közüzemi vállalatai jelenleg 5,2 millió m

3/d kútkapacitással rendelkeznek, s az elmúlt években a nyári csúcsidőszakban 5,0 millió m

3/d ivóvízminőségű vizet voltak képesek kiszolgálni. Az ország 3060 településéből 2200 rendelkezik vezetékes ivóvízzel, mely egyben 9,4 millió lakosnak — azaz az ország össznépessége 89%-ának biztosít jó minőségű ivóvizet. A bekötött lakások aránya elérte a 70%-ot. A szennyvízelvezetés mutatói sajnos már korántsem kedvezőek. Mindössze 345 településen van egységes közüzemi szennyvízcsatorna-hálózatunk, s a ~280 tisztítótelep összes kapacitása 1,38 millió m

3/d. A lakosság 49%-a (5,1 millió fő) él csatornázott területen, a bekötött lakások aránya 39%, azaz alig haladja meg az ivóvízellátás mutatóinak felét. A számok világosan kifejezik a fejlesztés egyoldalú igénye miatt kialakult vízellátás és csatornázás közötti szennyvízollót, melynek nyílását tovább súlyosbítja a csatornázás és szennyvíztisztítás között kialakult második olló. Az ismeretekhez hozzátartozik, hogy az országban becslés szerint mintegy 1,0 millió szennyvízelhelyező kisberendezés is (oltómedence, szikkasztó stb.) üzemel. Ha feltételezhető, hogy közülük 30—35% működik szakszerűen, akkor bár az olló mutatói kedvezőbb képet festenek, de még mindig messze nem érik el a társadalmi fejlettségi színvonalukhoz kívánatos minimális arányt. Az ivóvízellátás és szennyvízelvezetés hosszú távú fejlesztési koncepciójában megfoglalmazást nyert, mely szerint 1997-ig a lakosság 96%-át el kell látni vezetékes ivóvízzel, ugyanakkor legkésőbb 2005-ig, azaz 3 tervidőszak alatt a csatornázási színvonalat 65—68%-ra kell növelni. Ez 11 ezer km vezetéképítést és további 2,2 millió m

3/d szennyvíztisztító kapacitás megteremtését teszi szükségessé. A felmérések szerint az összesen ~ 3,6 millió m

3/d tisztítási kapacitáshoz közel 400 db új szennyvíztisztító-telep létesítése tartozik. A szennyvíztisztítás másodlagos anyagaként keletkező szennyvíziszap, bár tömegében két nagyságrenddel kevesebb, mint a folyadékfázis (szárazanyag-értékben mérve mennyisége jelenleg 96 000 t/a, távlatban várhatóan 270 000 t/a), a hatékony kezelésre fordítható költséghányada viszont általában megközelíti a teljes beruházási ráfordítás 50%-át. Éppen ezért a szennyvíziszappal való bánásmód összetett és nagy szakértelmet igénylő műszaki-gazdasági feladat. Ezt bizonyítandó feltétlen szükséges rögzíteni, hogy a szennyvíztisztítás — ezen belül maga a szennyvíziszap-kezelés is — ma már nem egy csupán önmagában korlátozott zárt technológiai feladat, hanem egyrészt az elhelyezés és hasznosítás, másrészt az érkező szennyvíz minőségétől függő, „célszerűen" megválasztott technológiai elemek (berendezések) sorozata. E szempontok figyelembevétele mellett magának az iszapkezelésnek a célja az, hogy annak tulajdonságait oly módon változtassa meg, hogy az éppen a hasznosítás és elhelyezés érdekében káros hatást ne fejtsen ki, ugyanakkor a benne rejlő hasznosítható anyagokat kevés veszteséggel megtartva, azaz az így keletke-