Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

4. szám - Vágás István: Dégen Imre (1910–1977), vízügyeink vezető mérnök

193 Dégen Imre (1910—1977), vízügyeink vezető mérnöke Vágás István Alsó-Tisza Vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság, Szeged, Pf.: 390., 6701 Kivonat: Dégen Imre, aki a magyar vízügyi szolgálat élén két évtizeden át vitt vezető szerepet, 1990-ben lenne 80 éves. Ugyanbban az évben van az 1965. évi dunai és az 1970. évi tiszai árvízvédekezés 25., ill. 20. évfordulója, mely árvízvédekezések eredményessége nem kis részben Dégen Imre tevékenységéhez kapcsolódik. Dégen Imre életművének értékelésében szakmai irodalmunk még csak a kezdeteknél tart. A Hidrológiai Közlöny szerkesztőbizottsága és főszerkesztője vízügyeink jövőjét illetően is fontosnak tartja, ha a Hidrológiai Társaság egykori tiszteleti tagját művein és szellemi hagyatékán át is méltatja. Kulcsszavak: vízgazdálkodás, vízügyi történelem, Dégen Imre művei. 1. Bevezetés A magyar vízügyi szolgálat közel két évszázados története: a társadalom céljai és igényei által vezérelt, mindenkor több évtizedre sokoldalúan átgondolt, de rendszerint kis lépésekben végrehajtott, országos, esetenként történelmi jelentőségű fejlesztő tevékenységek története. Ez a történet azonban másfelől a fejlődés által igazolt alapcélok érdekében vállalt kompromisszumok, az éppen uralkodó gazdasági vagy eszmeáramlatokhoz való kénytelen, bár nem feltétlenül eredmény nélküli alkalmazkodások története is. Vízügyi szolgálatunk felelős tényezői elgondolásaikban, terveikben igyekeztek ugyan elmenni a tudományosan mérlegelt műszaki lehetőségek határáig, de a cselekvésben, a végrehajtásban törekedtek az adott kor politikai, gazdasági adottságait figyelembe venni. Már Széchenyi István, Vásárhelyi Pál, valamint a tizenkilencedik század első felének vízimérnökei is tudták, hogy a magyar gazdaság európai szintű létbiztonságának csupán a megteremtése érdekében is, legelőször a Tisza, annak mellékfolyói, és további más folyóink szabályozása, árvízmentesítése a megoldandó feladat, de a vízügyi fejlesztéseink ezzel még egyáltalában nem érhetnek véget. A belvízrendezés, az öntözés vagy a vízerő-hasznosítás azonnal sürgető szükséggé válik, mihelyt ezekhez az alapfeltételek adottak. A fejlődés mindezt pontosan igazolta: a különböző célú vízi munkálatok sorrendjét ugyan kétségtelenül a műszaki szükségszerűségek határozták meg, a végrehajtás lehetőségét, időpontjait viszont a gazdasági szükségszerűségek irányították. A múlt századi reformkorszak, majd az önkényuralmi korszak után, az 1867-es kiegyezést követően több évtizedes, dinamikus gazdasági fellendülést ért meg az ország. Amíg ez a fellendülés tartott, vízügyeink — Kvassay Jenő irányításával — átgondoltan és folyamatosan fejlődhettek. Az első világháború okozta összeomlásban, majd a 30as évekre kiteljesedő gazdasági válságban, Sajó Elemér korában a vízügyeink már kényszerpályára kerültek. Sajó Elemér ismerte akkor fel az öntözés jelentőségét és hívta fel a közvélemény és az ország kormányzatának figyelmét erre, és e kétségtelen, mindenki által elismert szükségleten keresztül érte el a vízügyek egységes fejlesztésének elismertetését is. Az öntözés ezután sokáig „húzóágazata" maradt vízügyeinknek, gondoljunk csak az Orsz. öntözési Hivatal fennállására 1937 és 1948 között, Lampl Hugó és Németh Endre közvéleményformáló és elméleti munkásságára. Az öntözés vitte előre nemcsak a Tisza-csatornázás ügyét, hanem annak a Duna—Tisza-csatornáénak is, amely a hajózás érdekeit legalább annyira, (ha nem jobban is ennél) szolgálta voina. A 30-as évek végén a vízügyi szolgálat jelentőségét növelték azoknak a víztározási és vízerőhasznosítási lehetőségeknek a kihasználási igényei, amelyek az ország később átmenetinek bizonyult területnövekedései által nyíltak meg. A fiatalon elhunyt Benedek Pál nevéhez a hegyvidéki, de az alföldi fejlesztésekkel összehangolt vízi munkálatok megindítása fűződött, de néhány éven át — az öntözésekkel párhuzamosan — a víztározás és a vízerő-hasznosítás is a vízgazdálkodás leginkább ismert és becsült ágazatának számított közvéleményünknél. A hegyvidéki területek elveszítése után sem csökkent új kormányzatunk és átalakult közvéleményünk érdeklődése a vízerő-hasznosításnak — ezúttal már sík- vagy dombvidéki — fejlesztése iránt. Magyarázhatja ezt az ország teljes villamosításának szükségessége is, de kedvezett ennek az a tény is, hogy a Szovjetunióban vagy Jugoszláviában nagy építkezéseket folytattak a vízienergia hasznosításáért. Mivel a szovjet építkezéseket „megideologizálták", s hazai támogatásukat a szovjet példa előnyösen segíthette, kevés nyilvánosság jutott azoknak a tényeknek, amelyek osztrák, svájci, NSZK-beli, francia, olasz vagy más európai vagy egyéb világrészbeli vízerőműépítkezéseket tehettek volna a politikai példakép építkezései mellé. Ez az információs aránytalanság még ma is károsan befolyásolja közvéleményün-