Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

3. szám - Refuznyiki - Gál Ferenc: Levél

190 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990 . 70. ÉVF. 3. SZÁM osztrák fél ezt 120 millió schillingre becsüli. A játék tehát nem babra megy, s ez visszautal a címmel kapcsolatos kérdésre, hogy „indokolt volt a leállítás?", amire az első 2 hónapra vonatkoztatva talán igennel válaszoltunk. A többi hónap már végképpen nem igazolható, különösen, ha az összefoglaló olyan mondataira gondolunk, amelyek tele vannak ha-val és volnával, a feltételes mód jelen és múlt idejű változataival, azzal, hogy „az eltelt hónapok több kérdésben nem elegendőek a ... végleges következtetések levonására". Igaz lenne, hogy csak szoktatásra voltak jók? Másrészről teljesen feleslegesek, a laza gondolkodás irányába mutatók az olyan megállapítások, amilyet az összefoglalás említ, hogy „a szóba jöhető villamosenergia termelési alternatívák között a BNV a legköltségesebb beruházás". Ha az eddigi költségek X -j- X

4 értékéhez hozzávesszük a visszacsinálás V, a kárrendezés K és az osztrákok kielégítésére szükséges pótlólagos erőművi kapacitás létesítésének P értékét, akkor nyilvánvaló, hogy az Y értéknek nagyobbnak kellene lennie a V + K + P értéknél, ahhoz, hogy a beruházás elejtése gazdasági szempontból indokoltnak mutatkozzék. Bármilyen, csak közelítőleg is reális értéket próbálunk adni ezeknek a mennyiségeknek, kitűnik, hogy ez az összeg nagyobb Y-nál, vagyis az építkezés leállítása gazdasági oldalról nem indokolható. Ez különösen az összefoglalásból is kitűnik, az ottani adatok hosszabb távon ezt, rövidebb távon amazt mutatják előnyösebbnek, ami az ilyen számításoknál szokásos hibahatárok mellett egyenlőséget mutat, de — a kártérítések nélkül. Vagyis az összefoglalás, aminek színvonalát, elfogulatlanságát vitatom, még mindig egyértelműen a folytatás változatát mutatja előnyösebbnek. Valljuk be, a józan paraszti ész számára is idegen, hogy egy helyenként akár 90% készültségi fokot mutató rendszert óriási erőfeszítésekkel kidobjunk az ablakon. Teljesen hibás az összefoglalónak a hazai energiamérleggel kapcsolatos okfejtése, s következtetése is. A hazai villamosenergia-fogyasztás csúcsértéke 6400 MW értékre tehető, ebből a szovjet import 1700 MWot fedez, Paks, az atomerőmű, 1760 MW-ot, vagyis egy-egy ágon 26—27%-os a szovjet függésünk. Ebből a közvetlen import az érzékenyebb, egyik pillanatról a másikra kieshet; az atomerőmű ugyancsak szovjet dúsított urán fűtőelemeinek szállítása nagyobb tételekben, nem folyamatosan történik, bizonyos fokú tartalék képezhető. Itt azonban az atomerőművek kényesebb biztonsági problémái tehetik problematikussá az egy helyen a mi viszonyainkhoz képest meglehetősen koncentrált kapacitás helyzetét. Ami az importot illeti, a független államoknál szokatlan mértékű energiafüggést a szoros politikai kapcsolatok, a kedvező árviszonyok és a SZU hatalmas együttműködő energiarendszerének nagy biztonsága tette indokolttá, vagy legalább elfogadhatóvá. Nem tőlünk függ, hogy ezek a tényezők milyen mértékben lesznek reálisak a jövőben. Ha egy szovjet tagállam, Azerbajdzsán hetekre blokád alá vehette a másikat, Örményországot, akkor nem árt utána gondolni, hogy nem elkerülhetetlen napirendre tűzni, hogyan lehetne mérsékelni energiafüggésünket? Éppen néhány hete kaptunk gyakorlati példát, hogy ez menynyire indokolt. Ami korábban alig elképzelhető volt, a SZU mintegy 10%-kal csökkentette felénk irányuló energiaexportját, hivatkozva saját energiagondjaira. Minősíthetjük-e másnak, mint könnyelműnek az Összefoglaló következtetését, amikor mintegy megkönnyebülve jelenti ki, hogy „az osztrák féllel várható megegyezéssel — fizetéseink döntő része, áramszolgáltatással megoldható." Illetékeseink azonnal szolgáltak megnyugtatással: lakossági vonalon nem lesz áramkorlátozás. Eltekintve attól, hogy az ipari, s mezőgazdasági áramkorlátozás is minket érintő baj, ha valamivel, hát termékeinkkel tudjuk nyomasztó adósságainkat egyszer kifizetni. De kérdés, hogy ilyen korlátozásokra milyen mértékben kerül majd sor a jövőben ? A szovjetunióbeli bányászsztrájkok, belső energiahiány, féléven belül két nagyteljesítményű gázvezeték katasztrófája nem arra int-e, hogy ragadjunk meg minden ésszerű lehetőséget függőségünk csökkentésére, s ha lehet, tiszta energiák keresésére és. kihasználására? Nem lehet komoly érvnek tekinteni az öszszefoglaló feltevését, hogy „a magyar energiarendszerben ... rövid távon nincs szükség (t.i. Nagymaros) ... energiatermelő kapacitására". Lehet komolyan venni olyan előrejelzést, hogy az ipari szerkezetváltás növekvő megtermelt érték mellett csökkenő energiaigénnyel jár? S ha ez nem jön be — örülhetünk, hogy annyi év után végre komolyabb jelét látjuk majd a szerkezetváltásnak —, akkor mire építjük majd az oly melegen ajánlott gázerőműveinket? Földgáztermelésünk is leszálló ágban van, amint hogy a szovjet importra is egyre kisebb biztonsággal számolhatunk. Azt hiszem, szerkezetváltásra mindenek előtt a fejekben volna szükség, pl. kínosan szigorúan vett tárgyilagosságra, arra is, hogy az egyik jelentkezett, vagy felismert veszélyből nem egy rózsaszínű szemüvegen át nézett másik veszély irányában próbálunk kitörni, amelyet, hogy elfogadhatóvá tegyünk feketefehérben való gondolkodáshoz szoktatott közvéleményünk számára, sürgősen elkezdünk ellenkező irányban kozmetikázni. S demokráciára, a morál érvényesítésére van szükségünk a műszaki-gazdasági területeken is (pl. arra, hogy tévedni szabad, hazudni nem), ami ha már betartottuk volna, nagy valószínűséggel megóvott volna a BNV véget érni nem akaró nehézségeitől is. Végezetül, vessünk egy pillantást a vízlépcső-ügy nemzetközi, északi és nyugati szomszédainkat, szerződéses partnereinket érintő vonatkozásaira. A könnyebbik kérdés Ausztria. Velük egyszerűbb a dolgunk, régen a nehéz helyzetbe került, kissé elmaradott rokon iránti elnézéssel, jóindulattal és segítőkészséggel nézi dolgainkat. Ezt, ha nem is mindig kellemes, vagy éppen hízelgő, jó lenne megőrizni. Az elmúlt egy-két évben nem keveset fogyasztottunk el erkölcsi tőkénkből, s az ő jóindulatuk tartalékaiból. Napjaink rendkívüli bonyolultságára, komplex kérdéskörök komplex megközelítésének szükségességére utalnak a tapasztalatok ezen a téren is, „Murphy törvényeire", pl. arra, hogy ami el tud romlani, az el is romlik. Végeredményben kormányzatunk három, külön-külön rendkívül pozitív intézkedésének eredőjeként alakult ki az a jelenség, hogy „bevásárló turizmusunk" jelentős gazdasági előnyei mellett is ugyancsak megterhelte osztrák barátaink irántunk tanúsított pozitív érzelmeit. A világútlevélre, a devizaellátás könnyítésére és a vámok mérséklésére gondolok, a másik oldalon pedig kissé civilizálatlan viselkedésünkre, higiéniai, közlekedésbiztonsági nehézségek okozására, mohóságunkra, s arra, hogy ha nem is a nehéz, a könnyebb alvilágunk (áruházi lopások, zsebtolvajlás, kocsifeltörés formájában) megjelent szomszédainknál. Nem lenne jó, ha ennek emlékeihez fegyelmünkkel, üzleti, szerződéses megbízhatóságunkkal kapcsolatos negatív tapasztalatok járulnának hozzá. Valószínű különben, hogy az osztrák magatartás ráébreszt majd arra is, hogy az annyira sóvárgott piaci viszonyok között is nem lírai szempontok, hanem az üzlet szabályozza a felek magatartását. A csehszlovák kapcsolataink nem problémamentesek most sem. Sokan vagyunk, akik meggyőződéssel valljuk, a Duna menti kis népek összetartozását, barátságának szükségességét. Személy szerint örültem annak, hogy — legalább ebben a században, amiről némi áttekintésem még van —, erkölcsi mérlegünk számunkra nem előnytelen: mi ártottunk kevesebbet nekik, mint ők nekünk. Nehezen viselem most, hogy kétes álláspontot képviselünk. Sokan gondolnak'68-ra: igen, akkori kormányunk cselekedeteiért nem igen felelünk jobban, mint ők mostani* kormányuk szavaiért, — amely akkori be* „mostani" = még 1989. december előtt (Szerk.)