Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

5. szám - Vágás István: Korbély József mérnök életműve

VAGAS I.: Korbély József 307 több tetőzési időpont keletkezzék. Nem tárgyal a könyv olyan esetet sem, ahol egy fölül elindult árhullám tetőzése a folyó egyik pontján végetér: ,,beletemetkezik" a vízfolyásba, „elvész", nincs tovább. Csak arról ejt szót a könyv is, a cikk is, hogy mellékfolyó is elindíthat árhullámot a Tiszán a betorkolás alatt. Vajon itt is az a régebbi — és, tegyük hozzá: helyes — gyakorlati elve vezette a szerzőt, hogy „vizsgálódásunk kezdetén a mellékjelenségeknek ne tulajdonítsunk túl nagy fontosságot"? És, vajon a most körülírt „zavaró" jelenségek mellékjelenségeknek számíthatók? Nem különös-e, hogy Korbély a tetőzések sajátságainak egyik részére nem figyel fel, másik részét meg csak szóban éppen megemlíti valahol, de nem kezeli lényegesként? Ennyire erős szakmai szabálynak látszott annak hite, hogy nemcsak a víz folyása, hanem az árhullám tetőzésének haladása is csak felülről lefelé történhet, és, hogy a Duna vagy a betorkoló mellékfolyók visszaduzzasztásai, vagy süllyesztései, amelyek ugyan jelenségekként ismertek voltak, az árhullám tetőzését illetően nem hatótényezők? A későbbi évtizedek — vélhetjük — itt is Korbély jegyében oldották meg a kérdést: „A látszólagos ellentmondások . . . mindig rávezetnek egy eddig nem ismert . .. új, és el nem hanyagolható ható okra". Korbély könyve a Vízrajzi Intézet — illetve a jogelőd ,,Vízrajzi Osztály" — munkásságát és eredményeit nagy bizalommal és becsüléssel kezeli. így ő az, aki Tirnon Béla 1892-beli, a Vízrajzi Osztály méréseit bíráló irodalmi fellépésének legfőbb eredményét abban látja, hogy az 1895. évi és későbbi tiszapüspöki és dinnyésháti vízhozam mérésekkel a Vízrajzi Osztály Hajós Sámuel vezetésével feltárta és Péch József, valamint Hajós Sámuel 1898. évben közreadott tanulmányával (Vízrajzi Évkönyvek, VIII. kötet) elméletileg is megmagyarázta az árvízi hurokgörbe tiszai meghatározó szerepét. Ez a tanulmány valóban több, mint 80 éven át kizárólagosan uralta a hazai hidrológiai alapszemléletet, jelentősége ezért sok mindent felülmúlt tudományunkban. E sorok írója volt olyan szerenesés, hogy a Hidrológiai Közlöny 1984. évfolyamában vizsgálatai nyomán rámutathatott arra, hogy a Péch—Hajós cikk kétségtelenül helyes megállapításai egyoldalúak ós nem általános érvényűek. Azoknál az árvizeknél, amelyek a befogadó, vagy a mellékfolyók visszaduzzasztásaitól nem befolyásoltak, ott igaz az, hogy áradáskor ugyanazon vízállásnál nagyobb a vízhozam, mint apadásnál, mert a visszaduzzasztott állapot csak az apadáskor érvényesülhet. Fordított esetben, amikor a tetőzést is vízszínsüllyesztós okozza, amellett, hogy az árvízi hurokgörbe iránya is megfordul, az apadás is fokozott vízhozamnövekedés mellett megy végbe. Az árvízi hurokgörbe értelmezéséhez kialakult Péch—Hajós féle szemlélet kiegészítése volt tehát szükséges ahhoz, hogy Korbély halála után csaknem 60 évvel választ adhassunk azokra a nyitott kérdésekre, amelyeket ránk hagyott. Az árvízi hurokgörbe látszólag befejezett, de lényegét tekintve meg nem oldott problémája magyarázza azt is — amiről Korbély , könyvének 101., 124. és 173. oldalán egybehangzóan megemlékezik —, hogy a Vízrajzi Intézet 1932-ben Csongrád szelvényében végzett víz hozam méréseinek eredményét nem hozta nyilvánosságra, mert azok eredményeivel „nem volt megelégedve". A nem közölt eredmények minden bizonnyal elvesztek azóta, mert a VITUKl mai nyilvántartásaiból hiányoznak. Az utólagos rekonstrukció azt valószínűsítette, hogy a csongrádi vízhozam-vízállás összefüggést ábrázok) hnrokgöibe ..fordított" ívelésű volt, s ezt a „rendellenességet" akkor a Vízrajzi Intézet a Körös „szívó" hatásának tulajdonította, ahelyett, hogy a fordított irány magyarázatát a Maros, vagy a Duna viselkedésében kísérelte volna meg megtalálni, és a jelenséget természetesként fogadni. Korbélynak az viszont itt is érdeme, hogy a mérések eredményeinek titkossá tételét közlésével legalább nehezítette, és a sokkal későbbi közvetett értékelés számára a figyelmet ébren tartotta. Az „A Tisza szabályozása" c. könyv sok további kérdéssel is foglalkozik még, ezekkel azonban már rövidebben. Ezek közül az öntözés érdemel még kiemelést. A 30-as években Sajó Elemér tanulmánya nyomán, egyes száraz esztendők tapasztalatai alapján a közfigyelem az Alföld öntözéséie irányult. Az öntözésekhez szükséges víz forrása éppen a Tisza lett volna, s lett is később akkor, amikor a tiszai vízhasznosítás legfontosabb művei, a duzzasztóművek és a szivattyútelepek megépültek. Korbély áttekintése megemlékezik Herrich Károly 1863-ban készített tervéről a Hortobágy öntözésére, Boros Frigyes 1867—68-ban készített terveiről, amely tartalmazta a Tiszaújlak—Ér völgye—Berettyó—Körös csatornát, a Tiszalök— Hortobágy—Hármas Körös csatornát (Keleti és Nyugati főcsatorna ma!), továbbá a Szárazéri öntöző- és hajózó csatornát, amelynek — a mai Sámson—Apátfalvi csatorna nyomvonalán — öszszeköttetése van a Marossal. Szó van még Ruttkay Udó nagyszabású, 1929-ben közzétett elgondolásáról, amely Tisza szederkénynél és Csongrádnál építendő két duzzasztómű segítségével 1,4 millió kh, azaz keieken 800 ezer há öntözését irányozta elő. Az ide kalkulált 754 millió pengős költség mellett — amit mindenki irreálisnak tartott — eltörpült az az 5 millió, amit végül a kormány 1935-ben az Alföld öntözésére megajánlott, de azért megkérdezhetnénk ma: nem több és nem haszontalanabb kiadást igényelt nem sokkal később a második világháború ahhoz, hogy a Ruttkay-féle terv irrealitásait egyáltalában érdemes volna latolgatnunk? 5. Összegezés ,, A Tisza szabályozása olyan mű, olyan hatalmas alkotás, amely a külföld elismerését is kivívta és amelyre a magyar mérnöki kar méltán büszke lehet. Az államnak, a társulatoknak és a magyar társadalomnak azonban az a kötelessége, hogy amit elődeink áldozatkészséggel megalkottak, azt fenn is tartsák és tovább fejlesszék." Korbély életének és